Csodálatos Század Viki&Henni forditásai Szulejmános oldal párbeszédei a magyar részekből

A blogban található összes fordítást szerzői jogvédelem illeti. Annak bármilyen formájú felhasználásához a tulajdonos írásbeli engedélye szükséges!Csodálatos Század Viki&Henni forditásai a török részekből Szulejmános oldal párbeszédei a magyar részekből

2014. február 17., hétfő

124.rész leirása

Muszafa levele Szulejmánnak: "Oh Nagyuram.. Ha olvasod ezt a levelet, szívedet kitépted helyéről és elhajítottad! És én semmivé lettem és eltűntem ebből az álnok világból. Itthagylak ebben a kegyetlen világban, ahol az apa megölheti a fiát...mert inkább halok meg elnyomottként, mintsem a hatalomért megöljem az apám.." Cihangir: "Apa! Hazudtál nekem! Elvetted az életét! Ő nagyon szeretett téged apa!!!"
Yahya: "A Hercegünk... Ebből a világból egy másikba lépett.." Beyazid: "Ne érj hozzám! A testvérem vére a te kezeden szárad!" Cihangir: "Bátyám! Bátyám!! Olyan nagyon szeretett téged.. Mindenki másnál jobban szeretett apa..!" Little Mehmet: "Az apukám a mennybe ment? Ott vár rám?" Mihrunnisa: "Mi van akkor, ha Mehmet Herceget akarják? Mi van ha el akarják venni az életét? Man: "Mostantól nem láthatod többé édesanyád.." Yahya: "Egy nap felelni fogsz azért amit tettél.. És ez a nap közelebb van mint gondolnád.." Huseyin Agha: "Rustem Pasa! A fejedet akarjuk!!!" Kara Ahmet Pasha: "A katonák mérgesek, a lázadás a küszöbön van.. Hiszik, hogy hercegük ártatlan volt.." Man: "A tömeg elégedetlen... A lázadás elkezdődött.. A tűz bármikor elérheti a palotát!" Mihrimah: "Őrület van a szemükben. Mindannyiunkat meg fognak ölni! Suleyman: "Agák! Hol van a hercegem? Hol van Cihangirom?!



124. rész

Kicsi Mehmet a tanárával: „Kétségtelen, hogy a Szultánt Allah jelölte ki, hogy a világ ura legyen. Éppen ezért, minden egyes szó, amit a Szultán kiejt száján, parancs egy Hercegnek. És ami a legfontosabb, hogy egy herceg sosem mondtat ellent a Szultán döntésének.” Mehmet: „És ha a Szultán a Herceg halálát akarja, akkor sem lehet ellent mondani?” Mester: „Nem számít, mi a Szultán parancsa. Nincs más választásunk, csak az, hogy elfogadjuk azt.” Mehmet: „Apának is be kell tartania a szabályokat?” A mester bólint: „Senki sem mondhat ellent a Szultán parancsának. Ő dönt egyedül életről és halálról. 

Miután Süleyman elsiratta fiát, a hóhérok egy szőnyegen kiviszik Mustafa élettelen testét. Leteszik a földre, majd távoznak. Mindenki arcán a döbbenet és fájdalom keveréke. Még Rüstemén is. A janicsárok Mustafa teste köré állnak, szemükben harag. 

„Nagyuram! Nagyon remélem, hogy ezt a levelet nem a mellkasomon fogod elolvasni, habár ezt pont azért írom, mert nem nagyon látom esélyét, hogy kivételes jövőmet elérjem. Pedig ez lenne egyetlen kívánságom. Ha ez nem válik valóra, akkor ez a levél eljut hozzád… és ez azt jelenti, megöltél engem.”

Cihangirt látjuk futni a tábor felé. Selim megpróbálja elkapni. „Hagyjál, Selim! Hagyjál!”

„Oh, Nagyuram! Oh, drága apám! Miután ezt a sort olvasod, kitépted szívedet. Elhagytam e hazugságok bolygóját. Tudd meg, hogy ezzel a tetteddel, vérrel mocskoltad be kezedet. Mert egy ártatlan életet vettél el. Ígéretet tettünk egymásnak. Én azt ígértem, hogy soha nem árullak el. Te azt ígérted, nem fogsz kivégeztetni. Én álltam a szavam, apám. Nem szítottam lázadást ellened. Megesküdtem fiam, Mehmet életére, megesküdtem a lányom, Nergisshah életére, hogy soha nem árullak el! Soha! Sajnos, te visszaléptél a nekem tett szavadtól. Olyat tettél, amire azt mondtad, soha nem teszed meg! Elhagyom azt a kegyetlen világot, ahol egy apa feláldozza saját fiát. Ahelyett, hogy zsarnokként éljek, aki a saját maga szerencséje és a hatalomvágya kedvéért az apja életét veszi célba, inkább úgy halok meg, mint aki tévedett, és akit elnyomtak. Talán nevemet nem írják be a történelem arany oldalaira, és talán senki sem fog győzelmeimről beszélni, és nem lesz trónom, amin uralkodhatnék. Ráadásul, inkább arról fognak írni rólam, hogy én egy olyan herceg voltam, aki áruló lett. Akkor legyen. Írják ezt. Hagyjuk, rejtsék el az igazságot, melyet egyedül Allah ismer. Egy nap, felfedik az elnyomott igaz történetét. Talán néhány év múlva, talán több száz év múlva, de lesz valaki, aki hall rólam, és megírja igaz történetem. És ezen a napon mindenki megismerheti az elnyomott igazságát.”

Először Yahya érkezik meg a táborba. Odarohan Mustafa élettelen testéhez. Ráborul, és úgy bőg, mint egy kisgyermek. Nem sokkal később Cihangir is megérkezik: „Bátyám!!!! Megígérted, hogy nem ölöd meg!!!!!! Bátyám!!!!!” Selim is teljesen ledöbben, de ő inkább elfut, ne lássák rajta, mennyire megviseli az egész.

Süleyman befejezi a levél olvasását. Még utoljára kisírja magát, majd szépen összehajtogatja a papírt, és kabátja belsejébe helyezi. Az apa „távozott”, és a Szultán „tért vissza”. Mérgesebb, mint valaha.

Mahidevran, Mihrünnissa és Nergisshah a gyermek mellett állnak, mikor eltemeti az elhalt madárkát. Mehmet: „Most már a Mennyországban van?” Mihrünnissa: „Talán mindenki a Mennyországba megy.” Nergisshah: „Lehet, hogy eső lesz. Be kellene mennünk.” 

Cihangir az apja sátra felé rohan: „Apaaaa!!!!” Lokman és Zal állják útját és fogják le, nehogy bemenjen. „Hazudtál nekem!!!! Elvettél egy ártatlan életet!!!! Apa!!! Ő nagyon szeretett téged!!!! Mindenkinél jobban szeretett!!!!!!”

Hürrem a teraszán figyeli, ahogy gyermeke gondterhelten áll apja teraszán. Meglátogatja apja szobájában. „Mustafára gondolsz?” Beyazit: „Persze. Mi másra gondolhatnék?” Hürrem: „Cihangirra és Selimre is gondolsz annyit, mint Mustafára? Ha valami történne a táborban, elsősorban velük történne… Mert, ha a janicsároknak lehetőségük akad, egy percet sem várnak…felhúzzák a lázadás zászlaját. Emlékezz vissza, mi történt Selimmel a janicsárok laktanyájában! Cihangir nagyon érzékeny és hajlamos arra, hogy szenvedjen, mikor lelkileg és érzelmileg gondterhelt. Gondoltál ezekre?” Beyazit: „Szóval, ezt jelenti az anyaság… mást, mint gyermekeidért aggódni, hogy egyikünk legyen vak a többiek katasztrófája és gondjai iránt. És te tudod, mi az a testvérség? Azt jelenti, hogy szeretetet érzek, mikor a testvérem szemébe nézek! Még akkor is, ha nem ugyanattól az anyától származunk! Félek, anya… hogy valami történik vele… és sosem tudom meg… Félek!”

Búcsú imát tartanak Mustafától a táborban. Az egész janicsár hadsereg jelen van. Rüstem: „Hogy lehetséges ez itt a táborban?” (Ha valakit árulás miatt végeznek ki, akkor a táboron kívül, katonaság nélkül, csak a személyes ismerősei jelenlétében temetik el.) Zal: „A janicsárok sejkje parancs nélkül búcsúztatja. Senki sem tudta megakadályozni.” Rüstem: „A Szultán még mindig a sátrában van?” Zal: „Igen. Senkit sem enged be. Még a fiait is elküldi.” 

Elviszik a koporsót. Yahya: „Részvétem, Hercegem. Sajnos, nem tudtuk megmenteni bátyádat.” Cihangir szótlan. Ahmet: „Hercegem, vissza kéne vonulnod a sátradba.” Azonban Cihangir ezt meg sem hallja. Cihangir: „Hová viszik a bátyámat?” Kara: „Bursába, ahol őse Murad Szultán is fekszik.” Egy őr érkezik: „Yaya Bey, Rüstem Pasa látni óhajt.”

Egy janicsár aga Hikmettel beszél: „Jól tetted! Meg fognak jutalmazni!” Hikmeth: „Meg fogtok védeni, ahogy ígértétek? Mert, ha valami baj történne… Láttad, hogy csoportosultak a búcsúztató alatt!”

Rüstem: „Visszamész Amasyába és tájékoztatod Mahidevran Szultánát és a Herceg háremét a történtekről.” Yahya: „Nem megyek. Elkísérem a Herceget Bursába.” Rüstem: „A Szultánnak az a parancsa, hogy a Herceg családját Amasyából át kell költöztetni Bursába. Mustafa Herceg teste megvárja anyja érkezését, hogy jelen legyen fia temetésén.” Yahya: „Rüstem! Nem kényszeríthetsz senki sem, hogy engedelmeskedjen neked! Te fertőzted meg a Szultánt a hazugságaiddal! Te koholtad a vádakat ellene! Egy nap megfizetsz ezért! És az a nap már nagyon közel van!” Rüstem: „Szultánunk akarata mindannyiunk felett áll, Taslicali. Mint, aki a Herceghez a legközelebb állt, egy feladatod van… tartsd fenn a békét… ne hagyd, hogy lázadás legyen.” Taslicali: „A félelem nem hasznos annak, akinek a napjai meg vannak számlálva!”

Yahya: „El kell mennem Amasyába megvinni a hírt.” Kara: „Van híred Atmacáról?” Yahya: „Nincs. Biztos megölték. Mi van azzal a két agával, akit megbíztunk a lázadással?” Kara: „Őket is bizonyára megölték. Figyelmeztettelek benneteket, Taslicali! Miért jöttetek mégis?” Yahya: „Szóval, te lőtted a nyilat!” Kara: „Bárcsak többet tehettem volna! Hikmeth Aga az áruló közöttünk. Ő dobta az agákat és Atmacát a farkasok közé.” Hussain Cavush ezt meghallja, és haragra gerjed.

Cihangir a sátrában sír, mikor Selim bemegy hozzá vigasztalni. Cihangir: „Hagyjál békén! Menj ki!” Selim: „Mit tettem? Mi az én bűnöm?” Cihangir: „Te tudtad! És eltitkoltad előlem! Megállítottál, nehogy közbeavatkozzak! Kifelé! Ki innen!!!!”

Hikmeth Aga a sátrába megy. Hussain két emberével utána. Hikmeth: „Hogy léphettek be engedély nélkül?” Hussain: „Te áruló!!! Hercegünk a te árulásod miatt halt meg!!! Most megfizetsz ezért!!!” Kivonszolják a sátorból. Selim, Kara és a többi janicsár előtt Hussain: „Hikmeth Aga szövetkezett Rüstem Pasával, és emiatt ölték meg a Herceget!” Zal: „Hercegem, be kéne menned a sátradba.” Majd Rüstemhez megy: „Pasám, az őröknek figyelniük kell, hogy meg tudjanak védeni. Hikhmetet már kiállították…” Rüstem: „El kéne hagynunk a tábort.” Zal: „Engedelmeddel, itt a sátorban, biztonságban vagy.”

A janicsárok elkezdik ütlegelni Hikhmetet: „Rüstem Pasa volt! Rüstem Pasa volt!” Ekkor abbahagyják az ütlegelést. Hikhmeth: „Nem szövetkeztem Rüstemmel! Két aga tervezte a lázadást, de őket megölték!” Ahogy kimondta az agák nevét, valaki leszúrta. Kara végignézte ezt, és a Szultánhoz siet informálni a történtekről. Husssain Rüstem fejét akarja!

Süleyman hallja a zűrzavart: „Mi folyik odakint?” Kara: „A janicsárok nagyon mérgesek. Megölték Hikhmeth Agát. Azt mondják, hogy összedolgozott Rüstem Pasával, és együtt csapdába csalták a Hercegünket!” Süleyman: „Miféle csapdáról beszélnek?! Nem tudják, hogy én adtam a parancsot?!” Kara: „Hikhmet maga mondta, hogy Rüstem Pasa parancsára kivégezték Korkut és Beshir Agát. Nem tudjuk, mi ebben az igaz. De a katonák mérgesek. Lázadás küszöbén állnak. Hiszik, hogy Hercegünk ártatlan volt.” Süleyman: „Ártatlan?! Ez igaz?!” Kara: „Mindenki azt mondja, hogy Rüstem Pasa és … Allah bocsássa meg, Hürrem Szultána mérgezett hazugságokkal és ezért akarják Rüstem Pasa fejét. Nagyuram! Ha azonnal nem avatkozunk be, az ügy még nagyobb lesz, és nem tudjuk őket megállítani!”

A janicsárok Rüstem sátránál vannak. Kara megpróbál beszélni velük. Hussain: „Rüstem Pasa feje nélkül nem megyünk sehova!” Kara: „Továbbítottam a Szultánnak, amit az imént mondtál. Hívatja a Pasát és személyesen kérdezi ki, majd bünteti meg, ha kell.” Hussain: „Fogadjuk ezt el?!” Kara minden janicsárhoz: „Agák! Hallgassatok meg! Nem akarom, hogy még valaki megsérüljön! Esküszöm nektek, hogy Rüstem Pasa megfizet ezért!” Hussain: „Rendben van, félre állunk. De ha ez csak egy trükk, megfizettek érte!” Kara bemegy Rüstem sátrába: „Gyere velem, Pasám.” Rüstem: „Megőrültél? Ha kilépek innen, darabokra szednek!” Kara: „Szembeszállnál a Szultán parancsával?” Erre nem tehet mást, elindulnak. A birodalmi őrség próbálj pajzsként védeni, miközben a janicsárok egy emberként fújolják.

A Szultán tombol. Rüstemet térdre kényszeríti. Süleyman előrántja kardját: „Hallottam mit mondott Hikhmeth Aga, hogy két agát is megölettél!” Rüstem: „Ez igaz, Nagyuram, de rá voltam kényszerülve! Ez a két ember lázadást készült indítani ellened, hogy eltávolítsanak a trónról.” Süleyman: „Ezzel bevallottad hibádat. Emeld fel a fejed.” Rüstem: „Csak téged akartalak megvédeni, Nagyuram! Elkaptam Hikhmeth Agát, mielőtt megölték. Beismert nekem mindent! Támadásra készültek! Arra készültek, hogy támadnak, mielőtt a Herceg belép a sátradba! Ezt akadályoztam meg!” Süleyman kiküldi őreit. Megragadja Rüstemet: „Mindenki utál téged, a halálodat akarja! Azt mondják, miattad egy ártatlan Hercegnek kellett meghalnia!” Rüstem: „Megértem fájdalmadat… de te vagy az uralkodó… te adtad ki a parancsot… jogos parancs volt, ne kételkedj benne… Mustafa Herceg nem volt ártatlan… kénytelen voltál ezt tenni… te vagy a világ ura… erősnek és hatalmasnak kell lenned mindenki előtt… mert ez kell, hogy a békét fenntartsd… különben a Dinasztia jövője kerülne veszélybe.” Elengedi Rüstemet: „Elveszem tőled a Nagy Vezíri pozíciót. Hagyd el a sátrat. Menj vissza a fővárosba. A háború után majd foglalkozom ügyeddel. Most tűnj a szemem elől!”


2.rész

Egy janicsár aga jön ki a Szultán sátrából, és bejelenti, hogy a Szultán elvette Rüstemtől nagy vezíri tisztségét és elküldte a táborból. Ennek mindenki nagyon megörül. Ekkor lép ki Rüstem a sátorból. Csak nehezen jut el a sajátjáig. Kara: „Megtörtént, amit akartatok! Most pedig tartsuk fenn a békét!” Hussain: „Miután Rüstem Pasa már nem Nagy Vezír többé, nem tudom megállítani embereimet, hogy azt tegyék vele, amit csak akarnak!” Lokman: „Ahmet Pasa! A Szultán látni óhajt.”

Süleyman: „Rüstemtől elvettem pozícióját. Ezennel téged nevezlek ki erre a posztra. Így lesz a legjobb.” Kara megnémult, Süleyman mérges: „Az imént neveztelek ki Nagy Vezírnek, Pasa! Ahelyett, hogy letérdelnél elém, és kezet csókolnál, mit ácsorogsz még mindig?! Kara letérdel, de nem csókol kezet: „Nagyuram, megtisztelsz. Büszkeséggel szeretném viselni ezt a tisztséget, de …” Süleyman egyre mérgesebb: „Mit akarsz, Pasa?! Feltételeket akarsz kötni?!” Kara: „Nem merészelném, Nagyuram. Csak szeretném életemet a te oltalmad alá helyezni… Amíg Nagy Vezíred vagyok, addig ne parancsold meg kivégzésem. Különben, nem tudom ellátni kötelességem.”

Rüstem visszajutott a sátrába: „Legalább azért hálás lehetek, hogy életben maradtam!” Zal: „A Szultán nincs valami jó állapotban, hogyha mindenkit tönkre tesz, aki a szeme elé kerül.” Rüstem: „Hogy fogom elhagyni a tábort?” Zal: „Már mindent előkészítettem. Hajnalban indulunk.” Lokman csatlakozik hozzájuk: „A Szultán az imént nevezte ki Kara Ahmet Pasát Nagy Vezírnek.” Rüstem: „Hogy enyhítse a vihart, előbb megszabadult tőlem, majd kinevezte Karát…”

Amasyában Yusuf: „Akarsz játszani, Hercegem?” A kicsi megrázza a fejét, majd lovasokra lesznek figyelmesek. Mehmet: „Apa megjött!” A két gyerek nem érti a helyzetet. Nergisshah: „Megjöttek! Apa megjött!” Mahidevran áldja Allahot, hogy megvédte fiát… Mehmet: „Apa Isztambulba ment?” Yusuf: „Hol van Atmaca?” Mehmet: „Taslicali, válaszolj a kérdésemre!” Közben a Szultánák is megérkeznek. Üdvözlik egymást. Mahidevran: „Hol van Mustafa?” Mihrünnissa: „Isten szerelmére, mondd már meg, hol van!” Yahya: „Hercegünk más világra költözött.” Mihrünnissa a hír hallatán összeomlik, gyermeke odasiet hozzá vigasztalni. Mahidevran: „Mit tettek a fiammal? Hol van?” Yahya: „A Szultán sátrában… kivégeztette.” Mahidevran lassan megfordul és bemegy a házba. Közben eszébe jut búcsújuk. Mahidevran: „Vigyázz magadra! Te vagy a legfontosabb számomra. Ha valami történik veled, nem élem túl.” Mustafa: „Feleslegesen aggódsz. Meglátod!” Egyenesen a szobájába megy. Előveszi mérgét, nem gondolkodik, már majdnem megissza, mikor unokája lepi meg. Így félreteszi. Átöleli, majd azt kérdi: „Apa most a Mennyországba ment? Ugye megvár minket? Miért ölték meg? Mi volt a hibája?” Mahidevran: „Nem tett semmit… csak egy hibája volt… saját lelkiismeretének lett az áldozata.”

Rüstem megérkezik a Topkapiba, ahol Sinan fogadja. Rüstem: „A Szultán eltávolított a pozíciómból.” Sinan: „Hogy lehetséges ez? Kiderült minden?” Rüstem: „Nem, a kételkedés elég. Nagy nehézségek árán sikerült megmenekülnöm. Éjjel jöttem el a táborból. Azok, akik a Herceget szerették, nem hagyják annyiban. Talán még a fővárosba is eljönnek! Fel kell készülnünk rájuk!” Sinan: „Bízz bennem! Megteszek mindent, hogy megvédjelek téged és Hürrem Szultánát. Amíg én itt vagyok, a hajad szála sem görbülhet meg!” Rüstem: „Légy óvatos, nehogy neked essen bajod!”

Hürrem és Mihrimah sietnek Rüstemhez. Közben Hürrem Fahriyétől: „Miért jött vissza Rüstem ilyen hamar? Nem mondta?” Fahriye: „Nem, Szultánám. Csak azt, hogy beszélni szeretne veled.” Belépnek a szobába. Hürrem: „Úgy tűnik, rossz hírt hoztál. Mustafa Herceg fellázadt?” Mihrimah: „Mi van az apámmal és a testvéreimmel?”Rüstem: „Ne aggódj, jó híreket hoztam. Mustafa Herceget… kivégezték… a Szultán parancsára.” Mindkettőt sokkolja a hír. Mihrimah nem bír maradni, távozik. Hürrem: „Annyi éven keresztül harcoltunk ezért! Annyi éven keresztül vártunk erre!” Muszáj leülnie, majd folytatja: „Nem volt egy boldog éjszakám se! És most azt mondod, hogy mindennek vége? Hogy nyertünk? Tényleg befejeztük?” Rüstem: „Kétségtelen, nagy győzelmet arattál. De még nincs vége. Ez az egész csak felkorbácsolta az indulatokat. Engem meg a Szultán odadobott a farkasoknak, habár nem volt más választása. A janicsárok a fejemet követelik.” Hürrem: „Mégis mire számítottál? Mustafa volt az egyetlen reményük! Mi meg elvettük tőlük! Mi vagyunk halálának okozója! A vak gyűlölet lángja lobbant most lángra szívükben, így természetes, hogy meg akarnak támadni minket! Le akarnak rombolni engem, téged és a hercegeimet! Most kell erősnek lennünk! Erős kősziklaként kell állnunk előttük!”

Mihrimah pont a Hárem bejárata előtt esik össze. Így az összes háremhölgy, Fatma és Gülfem is észreveszi. Mind odarohannak hozzá, hogy mi történt. Ekkor jelenik meg a folyosón Beyazit is: „Mihrimah! Mi történt?” Megfogja Beyazit kezét: „Mustafa…” Beyazit: „Mondd… mondd, mi történt Mustafa bátyámmal?” Mihrimah: „Kivégezték a Szultán utasítására.”

Mahidevran: „Hol a fiam?” Yahya: „Úton van Bursába. Ott fogják eltemetni. A Szultán parancsára családjának és az összes szolgájának át kell költöznie Bursába.” Mahidevran: „Légy átkozott, Süleyman! Oh, Allah! Ne hagyd ezt büntetlenül!” Nergisshah: „Én nem megyek sehova! Nekem ez az otthonom!” Mahidevran: „Elmegyünk. Mert ahol a fiam van, ott kell nekünk is lenni.” 

Hürrem és Rüstem épp kijönnek a szobából, mikor Beyazit megállítja őket a folyosón: „Rüstem Pasa! Igaz, amit hallok?! Mustafa bátyámat tényleg kivégezték?!” Rüstem: „Igaz, Hercegem… Részvétem.” Fatma: „Te szégyentelen kutya! Csöppnyi szégyenérzés nélkül részvétet nyilvánítasz?! Kit nézel bolondnak?! Te ölted meg Mustafát! Te ölted meg!!! Te kegyetlen!!!” Hürrem: „Megértem dühödet, de mi nem tehetünk róla… A Szultán parancsára tették! Ki tudta volna megakadályozni?” Gülfem: „Te tetted!!! Te tömted tele hazugságokkal és vádakkal! Miféle ember vagy?! Egy apát a saját fia gyilkosává tettél!!!” Beyazit: „Mit hallok, anyám?! Ne érj hozzám!!! Bátyám vérével mocskoltad be kezed!!!” Rüstem: „Hercegem… Hogy vádolhatod meg édesanyádat ilyen szörnyűséggel?” Beyazit: „Tulajdonképpen téged kellene vádolnom! Te voltál ott! Te személyesen ástad a sírját, nem igaz?!!!” Gülfem: „Most boldog vagy? Boldog vagy?! A győzelem immár a tiéd. Légy boldog ezzel a piszkos győzelmeddel!” Hürrem: „Én sem vagyok boldog. Engem is lesújt ez az incidens.” Fatma: „Milyen könnyen hazudsz és fogadod el Mustafa halálát! És milyen könnyedén végeztél vele! Gyilkosok!!! Ártatlan embert öltetek meg!!! Gyilkosok!!!” Hürrem: „Könnyű engem és Rüstemet hibáztatni. De ne feledd: nem én parancsoltam, hogy öljék meg! A Szultán hozta meg a döntést! Hogy ha már ennyire dühösek vagytok, és mindenféleképpen hibáztatni akartok valakit, akkor tessék! Ha jön a Szultán, zúdítsátok rá dühötöket!”

A piacon mindenki a gyilkosságról beszél: „Megölték Mustafa Herceget! A Dinasztia jövője is vele távozott! Vajon a Herceg vére megtorlatlan marad? Akkor menjünk! Fizettessük meg velük! Rüstem Pasa a hibás!” Sümbül alkalmazottja panaszkodik: „Nem bírok egyedül ennyi mindent!” Sümbül: „Én most nem érek rá. Be kell mennem a palotába! Szólnom kell Hürrem Szultánának, miket beszélnek itt az emberek!” Janicsárok: „Revansot kell vennünk. Szemet szemért! Hürrem boszorkát és Rüstem fejét át kell, adják nekünk!” Másik: „Először, a bűnös lakol meg ezért, aztán Mustafa fiát, Mehmetet kell a trónra segítenünk!” Harmadik: „Mindannyian hibásak! Fizessenek érte!”

A palotában gyászolják Mustafát. Asszonyok imádkoznak a Koránhoz. Fatma: „Csak egy okom volt, hogy annyi év után visszajöttem a palotába… hogy megvédjem, hogy segítsem, és mégsem tudtam tenni érte semmit sem! Mindegy mit tettem, semmi nem volt elég!” Gülfem: „Egyikőnknek sem maradt választása. Hürrem az tette, amit tett, végül sikerült neki. Elvette boldogságunk napsugarát… Mostantól számunkra nem nyílnak virágok, nem halljuk a madarak csicsergését, a gyermekek önfeledt kacaját… Mostantól nekünk ez egy sötét hely. Hercegünk lelke itt fog kóborolni a palotában és senkit nem hagy magára…”

Mahidevran Mihrünnissát vígasztalja. Mihrünnissa: „Megígérte nekem… hogy visszajön, hogy nem hagy magunkra! Megígérte! Én mondtam neki, hogy ne menjen! Az egész világ szeret téged… a hegyek, a fák, a madarak! Mondtam, hogy ne menj! De elment… magával vitte a szívemet is. Annyira fáj a szívem, anyám! Levegőt sem kapok! Hogy tudok így élni?” Mahidevran: „Tudom, tudom, Nisa. Egyszer azt mondtad, nem akarod Amasyát elhagyni.” Mihrünnissa. „Nem tudok, nem tudok elmenni!” Eszébe jut, mikor Mustafa azt mondta, hogy Amasya szerelmük helyszíne. Mihrünnissa: „Nem tudom ezt a helyet elhagyni. Ha megtenném, az olyan lenne, mintha magát Mustafát hagynám el. Egyáltalán nem érdekel a Szultán parancsa.” Mahidevran: „Én sem engedelmeskedem ennek a kegyetlen embernek, de ahhoz, hogy a gyerekemmel legyek, ezt az utolsó kötelességünket meg kell tennünk.”

Mihrimah. „Az apám jelen volt, mikor kivégezték a bátyámat?” Rüstem: „A sátrában volt… a hóhérok titokban jöttek… Senkinek sem volt róla fogalma… Valószínűleg a Szultán már előre kigondolt mindent. Sajnálod?” Mihrimah: „Még mindig nem hiszem el… Nem is gondoltam erre az eshetőségre! Mert ismerem az apámat! Még azt is megakadályozta volna, ha egy hangyát bántanak! Azt mondom magamnak, hogy nem tehette, nem tette volna meg! De megtette… Megölte a saját fiát!!!” Rüstem: „ Ezt a parancsot egy ország királya hozta meg, nem az apa.” Mihrimah: „Cihangir most biztos összeomlott. Így is egy nagy teherrel nőtt fel, és most ez, nehéz lehet neki.” Rüstem: „Mindannyiunknak nehéz, Mihrimah… A fejünket akarják… Minket hibáztatnak ezért!” Mihrimah: „Ez hazugság… Ha nem vettem volna el a pecsétet, ha te nem írtad volna meg azt a levelet, mindez nem történik meg!!!” Elsírja magát.

Sümbül: „Szultánám, nyugtalanság van az utcákon.” Hürrem: „A legfontosabb az, hogy kontrolláljunk mindenkit, hogy nyugton maradjon.” Sümbül: „Azt mondják, el kellene vennünk Rüstem Pasa és Hürrem Szultána életét, és Mustafa fiát, Mehmetet kell a trónra ültetnünk! Szultánám, nem lenne szabad figyelmen kívül hagynod e szavakat!” Hürrem: „Erősnek kell lennünk és nem szabad annyiban hagynunk ezt a beszédet, nehogy fejfájást kapjunk később! Fahriye! Hozz papírt! Informálnunk kell a Szultánt a kialakult helyzetről! Megkérem, tartsa fenn a békét… mert ki tudja, mikor tér vissza a háborúból?” 

Amasyában Mustafa családja indulásra készen áll. Yahya: „Biztonságos utat kívánok! Szultánám… Yusuf…” Mihrünnissa: „Ne aggódj. Megígértem Atmacának, hogy gondoskodom Yusufról.” Mahidevran: „Bocsáss meg nekem azért a rosszért, amit elkövettem ellened! Te voltál az én Mustafám legjobb barátja!” Yahya: „Szultánám… te bocsáss meg… bocsáss meg, hogy nem tudtam megvédeni! Hogy nem tudtam megakadályozni!” Mahidevran: „Sorsunk így rendeltetett.” Beszáll a hintóba. Taslicali nézi, ahogy elhajtanak örökre. Ahogy Mahidevran, Mihrünnissa, Nergishah és Mehmet kocsijukon utaznak, egyszer csak zajt hallanak. Kinéznek, és emberek állnak sorfalat az út mentén és azt kiáltozzák „Hosszú életet Mehmet Hercegnek!”

Yahya utolsó verse: „Segítség! Segítség! A világ egy részét lerombolták! Az élet hóhérai elvitték magukkal Mustafa Hant! A szerelem édes ízét megmérgezték! Éles fájdalmat ékelt be a nagyság és az Ottomán Család közé! Egy nagyszerű embert távolítottak el erről a világról! A sors megváltoztatta az életet ezen a területen. Egy hazug hamis vádjai és titkos suttogásai okozták, hogy könnyekbe borultunk és a különválás tüzében égünk! Testvérünk nem ölt meg senkit, inkább őt fojtották meg és titkolták el az igazságot! Annyira szeretném, ha a szemem nem látta volna mindezt! Bárcsak ne láttam volna elszállni ezt az életet!” (Rüstem ezért a versért Taslicalit tömlöcbe verette, és ki is akarta végeztetni. A Szultán végül megkegyelmezett neki.)

Hürrem: „Sokullu! Hogy van a fiam? Meg kívánom látogatni” Sokullu: „Nagyon mérges. Mustafa Herceg halála mély gyászt hozott szívére. Fejébe vette, hogy Bursába utazik és részt vesz a temetésen. Kérlek, akadályozd meg, Szultánám! Nagyon veszélyes!”

Nurbanu Selim levelét olvassa: „Amitől tartottunk, bekövetkezett, Nurbanu. Szultánunk parancsot adott Mustafa Herceg kivégzésére. Most egy lépéssel közelebb érzem magam a trónhoz… legfőbb riválisom nem létezik többé. Megnyugtató ezt tudni. De mondhatom-e azt magamról, hogy boldog vagyok? Fogalmam sincs. Nem találom erre a választ, mert ezekben a napokban lelkiismeretem elnyom minden mást, nem hallok semmit, csak ezt.”
Canfeda jön be a szobába: „Hoztam egy kis tejet. Ihatsz egy keveset, majd pihenj le. Az majd segít álmatlanságodnak.” Nurbanu „Semmi nem segít.” Canfeda: „Miért vagy ilyen állapotban? Miért nem vagy boldog?” Nurbanu „Nem rólam van szó… Mustafa Herceget megölték. Arra gondoltam, ahogy megölték. Allah óvjon minket! Senki nem érdemel ilyen halált!”

Hürrem: „Hová vezet mindez, Beyazit? Az emberek dühösek… egy szikra is elég és minden tűzbe borul! Nem engedem! Nem mész ki!” Beyazit: „Nem kérem engedélyed, anyám. Hagyjál! Legalább hagyj megélni fájdalmamat, és hogy megtehessem utolsó kötelességem!” Hürrem: „Én csak azt tettem, amiről meggyőződésem volt, hogy helyes… amit tennem kellett! Nem én öltem meg! Ne e tető alatt keresd a hibást! Saját ambíciói sodorták ebbe a helyzetbe!” Beyazit: „Hagyj magamra!”

Lokman átadja Hürrem levelét a Szultánnak: „Boldogságom napsugara! Nagyuram! Nincs szó, mivel kifejezhetném fájdalmadat. Én tudom, hogy a leghelyesebben cselekedtél. Egy herceg, aki felkelést akart indítani, nem számíthat bocsánatodra. Ő egy romlott mag volt, akit kiraktál és messzire elhajítottál. Senki sem hibáztathat érte. Szultánom! Életem értelme! Nem akarlak ezzel terhelni, de feltétlen tájékoztatnom kell téged néhány incidensről… felkelés szélén állunk itt a fővárosban! Azok, akik szítják a viszályt, a fővárosban vannak. Attól tartok, lázadássá fajul! Olyan szóbeszédet is hallottam, hogy Mustafa fiát, Mehmet Herceget akarják a trónra ültetni! Bűnös szándékok vezérlik az árulókat, hogy felhasználják a Herceget céljaik eléréséhez. Ha nem cselekedsz azonnal, a dolgok kicsúsznak a kezünkből! Azon a napon leszek ismét boldog, mikor itt üdvözölhetlek ismét körünkben! Hű szolgád, Hürrem”

A Szultánák megérkeznek arra a területre, ahová Mustafát eltemetik. Először Mahidevran nézi meg. Megérinti az arcát: „Mustafa, oroszlánom…ártatlan, bűntelen kedvesem… Hogy ölhettek meg téged? Hogy vehették el életed? Fiam… kelj fel… állj fel… nem itt van a helyed! Mihez kezdjek nélküled? Ki más van nekem rajtad kívül?” Beyazit megérkezik. Mahidevran: „Gyere, nyisd ki a szemed, Mustafa! Nyisd ki a szemed!” Most szakad ki belőle a fájdalom…

Zal a táborban: „Ibrahim Pasa! A Szultán kinevezett téged Isztambul őrének. Ezen kívül megbízott egy igen fontos feladattal. Menj Bursába.” 

Mahidevran nekiesik Beyazitnak: „Te meg mit keresel itt?! Milyen jogon jöttél ide?! Te meg az anyád… Mit akartok még?!” Beyazit: „Szultánám… Az én lelkem is tele van fájdalommal, Szultánám… Vele halt az én lelkem is… Ha tudtam volna, nem engedtem volna odamenni!” Mahidevran: „Te is hibás vagy! Rád bízta a féltve őrzött titkát! Most meg idejössz és azt mondod, hogy nem a te bűnöd!” Beyazit: „Esküszöm Allah előtt, nem az én hibám! Fájdalmam olyan igaz, mint a tied!” Mahidevran: „Végül is, te Hürrem fia vagy. Életed végéig cipelni fogod válladon az ő hibáit is.”

Kara megpróbál bemenni Cihangirhoz. Az őr: „Nem lehet, Pasa. A Herceg nem akar látni senkit. Nincs jó állapotban. Egy falatot sem eszik, nem alszik. Ha így folytatja, lebetegszik.”
Cihangir a sátrában a Mustafától kapott gyűrűt nézegeti. „Ez a tied. Egy kis emlék tőlem.”

Mustafát behelyezik végső nyughelyére. Beyazit lapátolja rá a földet.




3.rész

Sümbül óvatosan körbenéz a piacon. Yakub: „Elég rossz a helyzet.” Sümbül: „Mi történt?” Yakub: „Nehéz lesz megállítani az embereket! Rüstem fejét akarják! Hürrem Szultánát a vízbe akarják dobni! Konstantinápoly lángba borul! Mit tegyünk?” Sümbül: „Zárjunk be, és maradjunk is így egy darabig, míg a dolgok le nem csillapodnak! Emberek! Záróra!” Férfi: „Miért? Még meg sem ittuk a kávénkat!” Sümbül: „Gyerünk! A kávé nálunk marad, amúgy sem fizettél még érte!” Janicsár: „Te! Te nem Sümbül Aga vagy?! Hürrem Szultána jobb keze?! Te hazug! Felismertelek! Most boldog az orosz boszorka és Rüstem? Ez a két gyilkos életükkel fog megfizetni!” A többi ember is elkezd kiabálni…

Beyazit Lalájának: „Nem akarok visszamenni a fővárosba. Csak itt akarok maradni és imádkozni a testvérem sírjánál.” Lala: „Régens vagy. Kötelezettségeid vannak. Már az is helytelen volt, hogy ide jöttél egyáltalán.” Beyazit: „Sokat gondolkodtam azon, hogy a Szultán miért engem jelölt ki. Meg is találtam rá a választ. Nem akarta, hogy a táborba menjek. Tudta, hogy megakadályoznám Mustafa kivégzését. Ezért jelölt ki, hogy itt tartson.” Lala: „Mostantól magadra kell, gondolj, Hercegem. A háború folytatódik, csak a szereplők változnak. Mostantól te állsz az egyik oldalon, és Selim a másikon.” Beyazit: „Még nincs itt ennek az ideje… Engedj gyászolni.” Lala: „A gyász negyven napig tart, de után az élet megy tovább.”

Fidan bejelenti, hogy Hadim Ibrahim Pasa érkezett hozzájuk. Mihrünnissa: „Miért?” Fidan: „Nem tudom.”

A piacon a janicsár: „Kezdjük vele! Ő Hürrem Szultána kutyája!” Sümbül: „Térjetek észhez! Én már nem tartozom a palotába!” Sümbülnek ekkor a janicsár lekever egyet, majd elkezdik felforgatni áruját.

Hadim Ibrahim Pasa üdvözli a Szultánákat: „Hercegünk elvesztése mindannyiunk számára nagy veszteség. Allah kegyelmezzen lelkének!” Mahidevran: „Azért tettél meg ekkora utat, hogy részvétet mondj?” Hadim: „A Szultán parancsát teljesítem… A Gemlik Palotát jelölte ki számotokra. Odakísérlek benneteket.” Mihrünnissa: „Ennek meg mi értelme?” Hadim: „Gemlik biztonságosabb és kényelmesebb… és közelebb van a fővároshoz is. Szultánunk békét és nyugalmat szeretne nektek.” Mahidevran: „Akkor menj, és mondd meg a királyodnak, hogy ha a saját palotába is vitetne bennünket, akkor sem lenne másképp! Nekünk már nem lesz békénk és boldogságunk ezen a világon, mint ahogy neki sem volt!” Hadim: „Parancsot teljesítek, Szultánám… Muszáj teljesítenem… Készülődjetek. Holnap ismét eljövök.” Mihrünnissa: „Ez nem hangzik valami jól, Szultánám… Mit jelentsen ez az egész?” Mahidevran: „Rajtunk akarják tartani szemüket… amíg minden lecsillapodik.”

Rüstem Sokulluval és Sinannal beszélget. Sinan: „Ahogy feltételezted, Pasám, a nép lázad.” Rüstem: „És a janicsárok?” Sokullu: „Számuk itt a fővárosban igen csekély, mivel a többség háborúban van. Azonban ők az első sorokban vannak, és mindenkit lázadásra bíztatnak.” Rüstem: „Tedd meg az előkészületeket, Sokullu!” Sokullu: „Minden tőlem telhetőt megteszek. De neked most nem ajánlatos kint tartózkodnod. Talán még a fővárost is el kellene hagynod egy kis időre.” Rüstem: „Csak tedd azt, amit mondtam! Az elég lesz!” Miután Sokullu távozik Rüstem a fivérének: „Nem bízom Sokulluban. Talán meg akar szabadulni tőlem. Te maradj itt a palotában, és nem engedj senkit se közel.” Sinan: „Ne aggódj, testvérem.”

Rüstem Mihrimaht és Humashaht épp készülődés közben találja. Rüstem: „Hová készültök?” Mihrimah: „Az anyámhoz készülünk.” Rüstem: „Nem mentek sehova. Lázadás tört ki. Meg akarnak minket ölni.”

Fidan: „Hadim Ibrahim Pasa holnap visszajön. Mit tegyünk?” Mihrünnissa: „Félek… Mi van, ha Mehmet kell nekik?” Mahidevran: „Ha őt akarnák, már elvették volna. Sőt! Akár még a szemünk előtt meg is ölték volna!” Mihrünnissa: „Én már senkiben sem bízom…” Mahidevran: „Ez nyilvánvaló.” Fidan: „Nincs más választásunk. Át kell költöznünk a Gemlik Palotába. Máskülönben, erőszakkal visznek minket oda.”

Lokman Selimhez: „Hercegem, a Szultán vár rád. De… figyelmeztetlek… Vigyázz, mit mondasz, mert az Uralkodó nagyon érzékeny állapotban van!” Selim: „Nagyuram! Nem akarlak zavarni ezzel, de fontos… Cihangir nincs jól. Megpróbáltam vele beszélni, mint a bátyja, azonban meg sem hallgat.” Süleyman: „Mi van vele?” Selim: „Már napok óta nem eszik semmit, és folyadékot sem fogyaszt. Egyre gyengébb lesz. Ez így nem mehet tovább.”

Rüstem és Mihrimah lányukkal együtt lemenekülnek a palota pincéjébe. Mihrimah: „El kellett volna menekülnünk, mikor még lehetett! Most már be vagyunk ide zárva! De a lázadók sem ezt akarják!” Rüstem: „Ne aggódj. Sinan itt van és megerősített őrség vigyáz ránk.” Mihrimah: „Mi lesz, ha sikerül betörniük?” Rüstem: „Ne aggódj. Itt vagyok. Nem engedem, hogy bántsanak se téged, se a lányunkat!”Sinan a hallban van, mikor Hürrem érkezik: „Mindenki biztonságban van, Szultánám. Odakint egyre többen gyülekeznek. Megerősített őrséget rendeltünk el a palota köré, hamarosan meg is kell érkezniük. Habár, nem biztos, hogy hasznukat tudjuk venni.” Hürrem: „Láttam. Gyalog kellet bejönnöm a főbejárattól. El akarom őket vinni a palotába.” Sinan: „Talán az lenne a legjobb, ha valahová máshova mehetnének el. Hiszen talán a Topkapi is hasonló sorsra juthat.” Megérkezik a pincébe. Rüstem: „Szultánám, miért hagytad el ilyen időben a palotát? Mi lett volna, ha történik veled valami?” Hürrem: „Nem tudtam ott várakozni ilyen helyzetben!” Mihrimah: „Látod, anya, hogy mi történik velünk? Meg akarnak ölni bennünket! Mind megőrült!” Hürrem: „Nyugodj meg. Megmenekülünk.” Rüstem: „Mi a terved?” Hürrem: „Sinan Pasa előkészítette az Üsküdari Palotát. Ott fogjuk meghúzni magunkat!” Sinan: „Senki sem fog gyanakodni, hogy oda rejtőztök el.” Rüstem: „A fő gond, hogy hogy hagyjuk el a palotát, miután körbekerítettek minket és már az ajtóban vannak?” Hürrem: „Éjszaka a tömeg szétszóródik… de ha teljesen nem is szóródik szét, akkor is apadni fog… és akkor a hátsó kertkapun elmenekülhetünk.” Sinan: „Egy hajó fog várni benneteket Sarayburnunál, és együtt megyünk át Üsküdarba.”

Süleyman elmegy megnézni legkisebb fiát. A sátra előtt az őr azt mondja, a Herceg lepihent. Azonban, mikor belép a sátorba, nem találja ott Cihangirt. „Őrök! Hol van a fiam? Hol van Cihangirom? Találjátok meg! Azonnal!”

Mahidevran és kísérete útra készen áll. Hadim: „Mehmet Hercegnek az én kocsimban kell utaznia… ez a hagyomány…”

Az erdőben mindenki Cihangirt keresi. Egy fa tövében meg is találják. Cihangir: „Ne közelíts! Hazudtál nekem! Engem is bűnrészessé tettél! Azon a napon nem csak a bátyámat, hanem engem is megöltél! És az apám is meghalt!” Süleyman: „Hideg van. Lebetegszel. Gyere, a táborban beszélünk.” Cihangir: „A bátyámnak is pont ezt mondtad! Hogy beszélni fogtok! Magadhoz hívattad! Azt mondtad, beszélni fogsz vele! Hogy meghallgatod! De ez hazugság volt! Már rég meghoztad döntésedet! Azért jöttél a táborba, hogy végezz vele! Könyörögtem neked! Könyörögtem! Kérdeztem, hogy ugye nem ölöd meg a bátyámat? Azt felelted, hogy nem fogod!!!” Süleyman: „Elég legyen! Kellj fel!” Cihangir: „Miért? Mit fogsz csinálni, ha?! Engem is megölsz?! Akkor gyerünk! Rajta! Ölj meg! Nem félek a haláltól! Ölj meg!!! Te már nem vagy többé az apám, már nem!!!!”

Mahidevran: „Sírkövet készíttetek a Hercegemnek… ha kell, minden engedélyt megadok. Hadd legyen egy hely, ahol azok, akik szerették imádkozhatnak lelki üdvéért.” Mihrünnissa: „Nem elég imádkozni, revansot kell vennünk. Ez az egyetlen kérésem.” Kocsijuk azonban megáll. Nem értik, mi történhetett. A kocsi vezetője: „Eltörött a kerék.” Mihrünnissa: „Mondjátok meg nekik, hogy álljanak meg!” De senki nem válaszol, így a kocsi után fut. Mehmet: „Hol van az anyám kocsija?” Mester: „Ne aggódj, Hercegem! Majd jönnek.” Mehmet: „Akkor várjuk meg őket!” Mester: „Kérlek, ülj le, Hercegem.” Mehmet: „Hadim Ibrahim Pasa! Megparancsolom neked, hogy állítsd meg a kocsit!” Hadim: „Bocsáss meg Hercegem, de parancsot kaptam a Szultántól. Nem látod többé az édesanyádat.”

Hürrem először sír Mustafa miatt. Visszaemlékezik utolsó beszélgetésükre: „Ez az egész, ami köztünk történt, nem akartam… sosem volt választásom. A sors játszik velünk, még ha akarnánk, akkor sem állhatunk azonos oldalra. Te az egyik oldalon vagy, én a másikon. Sajnos, ami egyikőnknek a biztonság, a másiknak szerencsétlenség. Milyen szomorú, nem? Te meg én, Mustafa… csak egy esetben nem harcolnánk egymás ellen… Bárcsak az én fiam lennél! Akkor nem kellene harcolnunk ebben a véres háborúban!” Kezébe harap a dühtől, hogy mit tett.

Süleyman a sátrában szomorkodik. Egyszer csak feltűnik előtte a mosolygó kicsi Mustafa…

2014. február 14., péntek

123.rész leirása

2dik elözetes
Kicsi Mustafa: Ugye nem ölsz meg, apa? Süleyman: Mustafa? Mihrünnissa: Visszajössz! Nem hagysz el minket! Ígérd meg! Hürrem: Láttam mindent a Szultán tekintetében, Sümbül. Sümbül: Mit láttál, Szultánám? Mit láttál a Szultán tekintetében? Hürrem: Mustafa Herceg halálát. Mehmet: Gyorsan gyere vissza, apa! Mahidevran: Vigyázz magadra. Te vagy a legdrágább kincsem ezen a világon. Ha történne veled valami, azt nem élem túl. Beyazit: Tégy meg bármit is, ami ahhoz kell, hogy megvédd fivérünket a Szultán haragjától! Cihangir: Ha kell, pajzsként fogom védeni a bátyámat! Cihangir: Parancsba adod a kivégzését? Mondtam, hogy lehetetlen! Mondtam, hogy az apám nem lenne képes ilyet tenni! Mondtam, hogy az apám nem tudná megölni a saját fiát! Süleyman: Tennék valaha is ilyet?

123. 3. előzetes

Atmaca: „Meg kell akadályoznunk. Csak egy módja van.”
Yahya: „Lázadás.”
Atmaca: „Lázadás.”
Hürrem: „Mi van, ha Mustafa Herceg rájön, mi készül ellene, és lázadást indít? A szél a rossz irányból fog fújni. Ismét előjön a téma Selimről és a Szultán betegségéről.”
Janicsár: „Szóval, lehet, hogy megölik a Hercegünket?”
Atmaca: „Csak ti, janicsárok tudjátok ezt megállítani!”
Janicsár: „Lázadás!”
Mihrünnissa: „Csak egy út áll előttünk, Atmaca, hogy odamenjünk. És ezzel Süleyman Szultánt letaszítsuk a trónról.”
Férfi: „Egy apró jel Mustafa Hercegtől, és a janicsárok lerombolják az egész földet!”
Janicsár: „Egy apró szikrát akarunk, Atmaca. Egyetlen szó, és lángokba borítunk mindent!”
Rüstem: „Ha a szél az ő irányukból fúj, akkor táborunk pokolra kerül. Ebből a pokolból a Szultánnal együtt kell kitörnünk.”


123. rész

Fiatalabb Süleyman látjuk, amint a kicsi Mustafa rohan a karjaiba. Ibrahim: „Mustafa épp az imént kérdezte, hogy minek tanuljon, ha úgyis király lesz belőle?” Süleyman: „Olyan biztos vagy benne, hogy király leszel?” Mustafa: „Hát persze! Én is király leszek!” Süleyman viccesen: „Őrök, gyertek! Vegyétek a fejét!”A jelenben behunyt szemmel látjuk a Szultánt, aztán hirtelen egy gyerek kéz érinti meg az arcát. Felnéz: „Mustafa” Kicsi Mustafa: „Ugye, nem fogsz megölni, apa?” Néhány másodperc múlva felocsúdik a sokkból, és észreveszi, hogy ezt csak beképzelte magának…

Egy küldönc érkezik Amasyába. Yahya és Atmaca a kertben beszélgetnek, mikor a küldönc átadja nekik a levelet. Miután átadták a levelet, Mustafa elkezdi olvasni. Atmaca: „Mit ír a Szultán?” Mustafa: „Megparancsolja, hogy azonnal utazzam el a konyai táborba.”

Beyazit belép édesanyja szobájába. Mihrimah: „Milyen jó téged újra itt látni!” Beyazit: „Jó és különös. Meglepett, hogy a Szultán Selim helyett most engem jelölt ki a régensi feladatra.” Hürrem: „Mi ezen a meglepő? Én a te helyedben úgy nézném, hogy ezzel a lépéssel a Szultán megmutatja, hogy még nem adta fel veled kapcsolatban a terveit.” Cihangir: „Szóval, ezzel azt mondod, hogy a Szultán Mustafával kapcsolatban már feladta?!” Hürrem: „Azok után, amit Mustafa Herceg művelt, ez így természetes.” Beyazit: „Mit jelentsen ez? Mit tett Mustafa?”

Mahidevran: „Én meghalok, de nem engedlek abba a táborba!” Mustafa: „Te is tudod, nincs más választásom, anyám.” Mihrünnissa: „Szultánánknak igaza van, Hercegem. Kérlek, gondold át.” Mustafa: „Nisa, ez egy parancs. Ha nem teszem azt, amit a Szultán kér tőlem, az árulásnak néz ki.” Yahya: „A vádak nagyon kemények és rondák. Abban a helyzetben vagyunk, hogy a saját állításodon kívül nincs semmi más bizonyítékunk. Éppen ezért, ha …” Mustafa: „Nem! Felejtsd el! Soha! Soha!” Mahidevran: „Most nem bízhatunk a Szultánban. Egyértelmű, hogy fenyegetésként tekint rád. Rüstem és Hürrem ellened fordult. Egy szempillantás alatt elrendeli kivégzésed!” Mustafa: „Évek óta azon dolgoznak, hogy engem és a Szultánt megpróbálják ellenségekké tenni. Nem is sikerült nekik… eddig a napig. De ezúttal sem fog! Teljesen megbízom az apámban. Megígértük egymásnak.”Visszajátszás. Süleyman: „Esküszöm a méltóságos Úrnak, hogy soha nem öllek meg.” Mustafa: „Ha fölvettem volna a kaftánt, nem jöttem volna ide, és nem tudtam volna meg az igazságot. És mély szomorúságomban haltam volna meg. Ezennel esküszöm neked, soha nem engedem, hogy ezt még egyszer átéld. Esküszöm a magasságos Úrnak, hogy nem árullak el, soha nem árullak el.”Jelenben Mustafa: „Állom a szavam. És hiszem, hogy a Szultán is tartja ígéretét.” Atmaca: „Nagyon remélem, Hercegem. Engedd meg, hogy előre menjek, hogy felderítsem a terepet.” Mahidevran: „Nem bánt az senkit, ha megtesszük az óvintézkedéseket. Add engedélyed.” Mihrünnissa: „Hercegem…”Miután Yahya és Atmaca távoznak a szobából Atmaca: „Nem tehetjük ki a Herceg életét veszélynek. A Szultán iránt érzett szeretete vakká és süketté teszi.” Yahya: „Igazad van, Atmaca. Hercegünk a halálba menetel.” Atmaca: „Meg kell akadályoznunk. Csak utat választhatunk.” Yahya: „Lázadást.” Atmaca: „Lázadást. Eljött az idő. Hercegünknek át kell vennie a trónt. Mindent megteszünk, ami ehhez szükséges. A janicsárok állásfoglalása amúgy is egyértelmű. Süleyman Szultán sorsa most már az új Szultánon múlik.” Yahya: „Ezért akartál előre menni a táborba.” Atmaca: „Hogy előkészítsem a dolgokat. Rá vagyunk kényszerítve, hogy Hercegünk beleegyezése nélkül csináljuk. Velem tartasz?” Kezet ráznak. Yahya: „A végsőkig.”

Hürrem a szobájában ül gyermekei társaságában. Cihangir: „Mustafa bátyám nem hibázott. Nyilvánvaló, hogy csapdát állítottak neki. És milyen szomorú, hogy akik a csapdát állították, e palota falai között élnek!” Hürrem: „Hallod is, mit beszélsz?! Milyen szemtelenség és tiszteletlenség ez?! Fogadd el az igazságot! Mustafa bátyád nem olyan ártatlan, mint hiszed!” Beyazit: „Anya, mondjuk, igazad van. Mi lenne az ára, hogy megfizessen ezért? Az élete?” Hürrem: „Ez a Szultánon múlik. Én nem tudom.” Cihangir: „De te ezt szeretnéd, vagy nem így van?!” Mihrimah: „Most már elég legyen! Ez az egész csakis a Szultánra és Mustafára vonatkozik. Mi nem tehetünk semmit.” Cihangir: „Ez nem csak a Szultánra és Mustafára vonatkozik! Ez a jó és a gonosz viadala! És én a jó oldalán állok! És utolsó leheletemig ott is maradok!” Cihangir elviharzik. Mihrimah utána akar menni, de Hürrem azt megállítja: „Úgysem hallgatna rád, bármit is mondasz neki.”

Kint a folyosón Beyazit elkapja Cihangirt: „Nem fordulhatunk sehova se, hogy ezt folytassuk!” Cihangir: „De nem bírom! Forr a vérem attól az egésztől, ami Mustafával történik!” Beyazit: „Tudom, igazad van. Én is úgy érzek, mint te. Biztos vagyok benne, hogy Mustafa ártatlan. De ne… ne így! Sokkal okosabban kell viselkednünk. Talán a Szultán kételkedik a testvérünkben. De ez ideiglenes. Ha Mustafa a Szultán elé áll, és mindent elmagyaráz, akkor minden megoldódik.” Cihangir: „Gondold, hogy ez ilyen egyszerű?” Beyazit: „Nos, biztosan nem öli meg!”

Nurbanu Canfedával és Gazanferrel beszélget: „Miért hívta hávorúba a Szultán Selimet? Nem régensnek akarta kinevezni?” Gazanfer: „Ez engem is meglepett, Szultánám.” Nurbanu: „Vagy talán hallott a baklövésről… vagy arról a nőről, Eftayáról és a férj…” Canfeda: „Ne aggódj, Szultánám! Ez mind már a múlté.” Gazanfer: „Más okai lehetnek, de megjósolni sem tudjuk.”Selim a fiával játszik, mikor Nurbanu megérkezik. Murad: „Gyakoroltam apával!” Nurbanu: „Már azon gondolkodtam, merre jársz, miután nem jöttél be hozzám.” Selim: „Gyere egy kicsit!” Fiukat egy szolgáló elviszi tőlük, Nurbanu: „Mikor indulsz a háborúba?” Selim: „Hamarosan. Ez lesz az első szétválásunk.” Nurbanu: „Remélem, nem tart sokáig. Mustafa Herceg tényleg megállapodott a Shahal?” Selim: „Nem tudom az igazat, Nurbanu. De különben is, nem az a lényeg, hogy mit tett a bátyám, hanem hogy a Szultán mit hisz.” Nurbanu: „És, ha a Szultán ezt elhiszi, mi fog történni? Vagy… egy apa képes lenne ezt tenni a saját gyermekével?” Selim: „Már amúgy is évek óta folyik közöttük egy ki nem mondott háború. Most vagy az íjat dobják el, vagy pedig a bocsánatkérést törik ketté.” Nurbanu: „Mit fogsz tenni, ha kivégzik?” Selim: „Amit a törvények megkövetelnek. Nem fogok a Szultán parancsa ellen cselekedni.”

Éjjel, Süleyman újraolvassa a levélnek azt a részét, ahol Tahmasp azt írja, hogy míg Süleyman él, fenyegetést jelent számukra. Majd eszébe jut, mikor korábban megszidta fiát. „Arrogáns lettél! Büszkeség tükröződik a szemedben! És még mindig nem kértél bocsánatot a hibádért! Az arrogancia a sátán műve. Ha te nem parancsolsz neki, ő fog neked!”

Beyazit és Cihangir meglátogatják apjukat. Miután üdvözlik egymást, Beyazit megköszöni, hogy őt nevezte ki régensnek. Majd hozzáteszi: „Hallottam a híreket Mustafa bátyámról. Cihangirral ugyanazon az állásponton vagyunk. Nem Mustafa az, aki elárult téged! Mi ketten teljességgel megbízunk benne!” Süleyman leállítja: „Ha nincs más mondanivalótok, elmehettek.” Cihangir: „Szeretnék én is csatlakozni a háborúba.” Süleyman: „Elfelejtetted volna, mi történt legutóbb?” Cihangir: „Most már van tapasztalatom, és melletted szeretnék lenni.”A két testvér távozik. Cihangir: „Láthattad. A Szultán nagyon mérges Mustafára.” Beyazit: „A háború ezen szakaszában nagy feladat vár rád, testvérem. Tégy meg mindent, ami tőled telik! Mentsd meg bátyánkat a Szultán dühétől! Bízom benned Cihangir!” Cihangir: „Megteszem, ami tőlem telik. Nem kell kételkedned. Bátyánk pajzsa leszek, ha szükséges.”

Fatma újdonsült férjével, Kara Ahmed Pasával tölti a napját. Kara: „Nem akarok menni. Majd bepótoljuk azokat a napokat, amiket a háború miatt veszítettünk.” Fatma. „Ez az én kívánságom is… Ami Mustafa és a Szultán között történt, nem jó jel. A Herceg nagyon fontos számomra.” Kara: „Ő mindenkinek fontos.” Fatma: „Az ő oldalán állsz?” Kara: „Az ő oldalán, habár csak egy oldal létezik számomra, és az nem más, mint a Szultán.” Fatma: „Tisztában vagyok vele. Ígérj meg nekem valamit. Ha valami rossz történik a háború alatt, tégy meg mindent, hogy megvédd Mustafát.” A férfi megfogja hitvese kezét és úgy ígéri: „Ha módomban áll, hogy tegyek valamit, akkor azt megteszem.

2.rész

Yusuf: „Miért nem mehetek veled a háborúba?” Atmaca: „Neked most az lesz a dolgod, hogy vigyázz a palotára. Különben meg, egész jól haladsz a feladataiddal.” Yahya: „Ez lesz az utolsó feladatunk, éppen ezért nagyon óvatosnak kell lennünk. Főleg, amíg Rüstem és Zal itt van. A legapróbb hiba, és Mustafának vége.” Atmaca: „Nem lesz olyan könnyű dolguk, mert előbb velem kell végezniük.”
Mihrünnissa csatlakozik hozzájuk. Yahya: „Jól vagy?” Mihrünnissa: „Hogy lehetnék jól, ha Mustafa a halálba menetel? Hűsége a vesztét hozza. Tennünk kell valamit.” Yahya: „Ez a mi szándékunk is. Nem hagyjuk egyedül a Herceget.” Mihrünnissa: „Mi a tervetek?” Atmaca: „Elmegyek a janicsárok agájához, és kitaláljuk, mit tehetünk. Eldöntjük, milyen módon tudunk bármit is tenni.” Mihrünnissa: „Csak egyetlen mód van, Atmaca, amelyet már sokkal korábban meg kellett volna lépnünk. Méghozzá, hogy letaszítjuk trónjáról Süleyman Szultán Hant. Apám szokta mondogatni, hogy ha nincs szél, nincs hullám sem. Mióta elvették szelünket, hagynunk kellene, hogy hullámunk elnyelje őket!” Atmaca: „Nem tudom, milyen büntetést készülnek kiróni, de rámutattál a lényegre. Eljött az idő, hogy Hercegünk átvegye a trónt.” Mihrünnissa: „Folyamatosan tájékoztass, hogy a megfelelő időben tudjunk a flottával akcióba lépni.” Yahya: „Üzenj Turgut Reisnek, hogy készülődjön, ez épp elég lesz!” Atmaca: „Szultánám… Yusuf…” Mihrünnissa: „Ne aggódj. Bízz bennem. Gondoskodom róla, hogy mindig Mehmet közelében legyen.”

Hürrem Sümbüllel sétál a kertben. Sümbül: „Szultánám, Üsküdarban van egy nagyon híres jövendőmondó… Ha gondolod…” Hürrem: „Nem Sümbül. Csontokat és vizet nézegetni most nincs értelme… csak a tekintetekből olvashatjuk ki, mi várható.” Sümbül: „A madarak elrepültek, hamarosan tél lesz. Menjünk be, nehogy beteg légy.”

Régi jelenetet látunk: Süleyman kardozik a fiatal Mustafával. Süleyman boldog, hogy milyen nagy, életerős és ügyes férfivá cseperedett Mustafa. Majd hozzáteszi, hogy az elszomorítja, hogy aki felnő, elveszíti ártatlanságát. A háttérben Ibrahim figyeli őket eleinte mosollyal arcán, de mikor észreveszi a feszültséget kettejük között, aggódni kezd.

Visszatérve a jelenbe Süleyman a teraszán gondolkodik, mikor Hürrem lép oda hozzá: „Látom, valami nagyon nyomja szívedet. Mondd el nekem, hátha tudok enyhíteni rajta!” Azonban Süleyman egy szót sem szól, csak tekintetével rámered Hürremre, majd bemegy szobájába, és magára zárja ajtaját. Hürrem megrémülve a szobájába megy, és Sümbülnek beszámol a történtekről: „Láttam a tekintetében! Ezt az embert nem ismerem! Ez az ember nem az, aki szerelmesen szokott rám nézni!” Sümbül: „Mit láttál, Szultánám? Mi volt a szemében?” Hürrem: „Halál… Mustafa Herceg halála.”

Egy janicsár mellé nyilat lőnek. Megijed, de látja, üzenet van rajta. Kiderül, hogy Atmaca üzent.

Rüstem Zalhoz: „A Szultán hamarosan megérkezik a táborba, majd utána jön Mustafa Herceg.” Zal: „Mindenre felkészülünk. Még egy madár sem repülhet keresztül a táboron anélkül, hogy ne tudnánk róla. Készen állunk, hogy szembenézzünk a viharral.” Rüstem: „Remélhetőleg nem hibázunk, mert egyetlen apró hiba és nem tudunk visszafordulni.”

Atmaca találkozik a janicsárok agájával, Korkut Agával: „Hallottad a vádakat?” Korkut Aga: „Igen, hallottam. A janicsárok nagyon elégedetlenek. A Szultán tényleg elhiszi, hogy a Herceg szövetkezett az ellenséggel?” Atmaca: „Minden lehetőséget számításba kell vennünk.” Korkut Aga: „Akkor a Szultán egy áruló szavainak hisz, és képes megölni a saját fiát?” Atmaca: „Csak ti, janicsárok tudjátok ezt megakadályozni.” Korkut Aga: „Árulás.” Atmaca: „Bármi, ami Hercegünk biztonsága érdekében szükséges. Először is, néhány janicsárt kell beavatnunk.” Korkut Aga: „Ez nem olyan egyszerű, mint gondolod, Atmaca. A fő agák folyamatosan szemmel tartanak bennünket.” Atmaca: „Lennie kell megoldásnak, Korkut Aga. Lenni kell.”

Cihangir éppen pakolja holmijait, mikor édesanyja belép szobájába. Hürrem: „Nem fogok hosszan beszélni, de nem helyeslem, hogy elmész a háborúba. Kérlek, gondold át újra ezt a döntést.” Cihangir: „Szükségtelen. Nem akarlak tovább zavarni jelenlétemmel.” Hürrem: „Cihangir… Én Cihangirom… Én kicsi oroszlánom… Mióta zavar a jelenléted, hogy most így beszélsz velem? Hát nem szerettelek mindig? Nem álltam mindig melletted, azóta, hogy megszülettél? Hanyagoltalak valaha?” Cihangir: „A jogot, amit felettem gyakorolsz soha nem tagadtam meg, és nem is fogom. Irántad érzett tiszteletem soha nem fog elmúlni. Hogy most is itt állsz a palotában, tudom, min mentél keresztül, kikkel kellett megküzdened. De ez nem azt jelenti, hogy amit eddig tettél, az helyes.” Hürrem: „Mi mást tehettem volna, mint hogy megvédjem a gyermekeimet?” Cihangir: „A legfontosabb, hogy mi után ki cselekedett? Tudod, hogy a testvérem ártatlan, ugye? Ha a testvérem ártatlansága kiderül, ha az igazság kiderül, akkor már nem lesz szükség arra, hogy elmenjek… itt maradok veled… minden a te kezedben van.” Hürrem: „Az igazság már nyitott könyv! Testvéredet elárulták! Nem az én kezemben van!” Cihangir: „Ebben az esetben, senki sem tarthat itt. Senki. A testvérem mellett leszek. Mindent megteszek, hogy megvédjem.”

Mahidevran Fidannal egy erdei kunyhóba mennek. Fidan: „Jöhet valaki.” Mahidevran: „Az asszony ragaszkodott hozzá, hogy személyesen jöjjünk el. Ennyit megteszek a gyerekemért.” Megjelenik az asszony, és egy talizmánt ad át: „Amíg ez a Herceggel lesz, meg fogja védeni.” Ki akarják fizetni, azonban az asszony nem fogadja el.

Süleymannak megint eszébe jut egy régi jelenet. Mustafa kiskamasz volt, mikor apja elé állt, és megkérdezte, hogy édesanyja miért szomorú? Süleyman azt felelte, hogy a nők már csak ilyenek, érzékenyek. De a kis Mustafa észrevette, hogy csak az ő anyukája sír állandóan, a többi nő a palotában nem. Kérdi apját, hogy mit tett az anyja, mi a bűne? Apja megkerülte a választ, azonban a fiú ígéretet tett, hogy ezt nem hagyja annyiban, nem maradnak a palotában.

Jelenben Mustafa az íróasztalánál ül, Mahidevran érkezik: „Mindazok ellenére, amiket mondtam neked, nem hallgatsz rám, és elmész a Szultánhoz.” Mustafa: „Feleslegesen aggodalmaskodsz. Miután a Szultán meghallgatta érveimet, biztosan megérti, hogy nem vagyok bűnös.” Mahidevran: „Aki tisztában van az igazsággal, annak szíve tiszta. Gondolod, hogy a Szultán szíve is tiszta és hallgat a lelkiismeretére?” Mustafa: „Nem tudom, mi van mások szívében. De azt igen, hogy mi van az enyémben. Szeretem az apámat és bízom benne.” Mahidevran: „Te is úgy bízol a Szultán ígéretében, mint Ibrahim Pasa.” Mustafa: „Én a fia vagyok. A Szultán az édesapám.” Mahidevran: „Légy óvatos, és nem feledd szavaimat. Ezt állandóan viseld, ne válj el tőle.” És átadja a talizmánt.” Mustafa: „Mennyi mindenen mentünk keresztül! Mennyi vihar volt életünkben! Mennyi tengeren keltünk át! Úgyhogy, ne légy szomorú.” Mahidevran: „Remélem, anyád imái segíteni fognak.”

Rüstem a sátrában van, mikor értesítik, hogy Ali Aga megérkezett. Rüstem: „Megtetted a szükséges intézkedéseket?” Ali Aga: „Meg, Pasám.” Rüstem: „Amikor Mustafa Herceg megérkezik, nyilvánvaló, hogy nehéz lesz kezelni a janicsárokat. Ráadásul még saját katonái is vele lesznek.” Ali Aga: „Mit gondolsz, mi fog történni?” Rüstem: „Nos, vagy megpróbálja meggyőzni a Szultánt ártatlanságáról, vagy árulást követ el és fellázad. Imádkozzunk, hogy az előbbi történik.” Ali Aga: „Mi lesz akkor, ha a másodikat választja? Mi lesz, ha fellázad, a janicsárok csak egy apró jelre várnak! Pontosan ismered a történetet, hogy I. Selim Szultán hogy vette el apjától a trónt.” Rüstem: „Ha most is ez lenne a helyzet, akkor meg kell akadályoznunk, hogy Mustafa Herceg utasítást tudjon adni seregének.

Atmaca belép a sátorba, ahol több janicsár gyűlt össze, hogy találkozzanak vele. Egyikük megjegyzi, hogy milyen jól áll neki egyenruhájuk! Másikuk azt mondja, hogy végre elérkezett a nap, amire már oly rég várnak! Egy harmadik, hogy a Szultán öreg, nem tud megfelelő döntéseket hozni. Negyedik hozzáteszi, hogy ráadásul Rüstem lett a Nagy Vezír és a testvére meg az Admirális! Abban is megegyeznek, hogy amíg van ilyen nagyszerű herceg, mint Mustafa, addig vétek egy iszákost megbízni a régensi feladatokkal. Egy másik gúnyolódik, hogy az orosz boszorka miatt Mustafát azzal gyanúsítják, hogy lepaktált az ellenséggel, amit még a gyerekek sem hisznek el! Atmaca: „Ők talán elhiszik. Éppen ezért óvintézkedéseket kell tennünk. Korkut Aga majd mindenről pontosan beszámol. Mielőtt bármi is történne Mustafa Herceggel, meg kell döntenünk Süleyman Szultánt. Ez az egyetlen út.” Egyikőjük: „Egy szikrára volt szükségünk, de amit az imént mondtál, Atmaca, az kész tűzvész!”
Odakint Zalhoz odamegy az egyik aga: „A parancs ellenére, hogy ne menjünk ki az erdőbe, néhány janicsár mégis megtette.” Zal: „Ez azt jelenti, nem hallgatnak a Pasa utasításaira.” Ekkor észreveszi, hogy néhányan beszélgetnek. Odamegy hozzájuk: „Mi ez a csoportosulás? És hol van Beshir Aga?” Azt a választ kapja, hogy bent a sátorban, és hogy készül valami. Bent a sátorban meghallják Zal hangját, és félnek, hogy ha meglátja Atmacát, kivégzik. Zal belép a sátorba, mire egyből nekiesnek, hogy hogy merészelt bejelentés nélkül oda belépni? Zal elmondja, hogy azt hallotta, hogy néhányan elmentek az erdőbe, és csak figyelmeztetni szeretné őket, hogy ha ez Rüstem Pasa fülébe eljut, akkor nem menti meg őket semmi. Mindeközben Atmaca háttal áll Zalnak… Zal hozzáteszi, hogy ha a Szultán kíséretével megérkezik a táborba, legyenek nagyon óvatosak minden egyes lépésükkel!

Amasyában Mihrünnissa sír, mikor Mustafa belép a szobába. Mihrünnissa: „Csak akkor fogom jobban érezni magam, ha meggondolod magad, és nem mész el.” Mustafa: „Eddigi életem során folyton a szívemre hallgattam. Ezért Allah megajándékozott veled, ami nagyon nagy dolog.” Mihrünnissa: „Mi az én szerelmem? Egy csepp a tengerben! Mert az egész ország szeret téged, nem hallod? Az összes hegy, a kő, a fák mind azt mondják, ne menj! Ne! De te nem hallasz, mert nem akarsz hallani.” Mustafa: „Most ne beszéljünk a rossz dolgokról. Ez az utolsó együtt töltött éjszakánk.” Mihrünnissa: „Ne beszélj így!” Mustafa. „Ez lesz az utolsó.” Mihrünnissa: „Ígérd meg! Ígérd meg, hogy visszatérsz! És nem hagysz el többé!” Mustafa: „Megígérem.”

Süleyman a szobájában: „Elkészültetek?” Lokman: „Igen, Nagyuram. Holnap indulhatunk.” Süleyman: „Megbízlak még egy feladattal. De erről senkinek sem szabad tudnia. Ha mégis kiderül, a te fejedet fogom először vétetni.”

Sem Mustafa, sem Süleyman nem tud aludni. Kicsit később a palotában a hölgyek felsorakoznak, hogy elbúcsúzzanak a Szultántól. Azonban Süleyman egyikhez sem szól egy szót sem. Csak Hürremre néz neheztelően…
Mustafa családja a kertben gyűlt össze, hogy búcsút vegyen a Hercegtől. Mehmet: „Gyere vissza hamar, apa!” Mustafa: „Nergishah! Én gyönyörű angyalom!” Majd a felesége következik: „Legyen tiszta utad, és a kardod éles, Hercegem!” Mustafa: „Úgy legyen.” Mahidevran: „Én Mustafám, fiam, vigyázz magadra! Te vagy a legfontosabb számomra ezen a világon. Ha történik veled valami, nem élem túl.” Mustafa: „Feleslegesen aggódsz, meglásd.” Szorosan átöleli egyetlen gyermekét, majd megcsókolja kezét. Nerishah: „Azt mondtad, hogy a Szultánhoz készülsz. Akkor miért szomorú mindenki?” Mihrünnissa: „Hercegünk háborúba megy… Ezúttal talán igen hosszú időre… Ezért.” Mustafa: „Mehmet! Szultánáimat rád bízom. Vigyázol rájuk, ugye?” Mehmet: „Ne aggódj, apa! Mindenkit megvédek!

Süleymant és kíséretét látjuk a tábor felé haladni. Egy fekete szekér is megy velük. Ebben utaznak Mustafa hóhérai. Egyikük a következőket mondja magában: „Érintésemmel mindent megátkozok. Senki sem iszik ugyanabból a pohárból, mint én. Még akkor sem érintenék meg tányéromat, ha mardosná gyomrukat az éhség. Amikor kimegyek az utcára, a kemény fickók leköpnek. A gyermekek elfutnak előlem. Anyák félnek tőlem. Még nem is temetnek ugyanabba a földbe, mint a többi katonát. Sírjaink is külön vannak. A nevünket sem írják rá fejtáblánkra, hogy az emberek ne átkozzanak minket. Úgy veszem el az emberéleteket, mint a kalapács. Egy pillanatra sem hezitálok. Nem nézem senki könnyét. Mindenkinek van munkája, és az enyém ez. Hóhér vagyok. A Szultán kiadja a parancsot, én Azraellé válok, és gyilkolok. Ez idáig több százszor öltem. Számtalanszor szorítottam kötelet nyakakhoz. Láttam védekező, síró szemeket. Hogy kik voltak, mit tettek, ártatlanok voltak-e vagy sem, nem tudom. De ha parancsot kapok, ölnöm kell. Csak egy dolog miatt imádkozom: Oh, Allah! Kérlek, ne legyen ártatlan!”
Ezek a hóhérok nem tudnak beszélni. Jelbeszéddel kommunikálnak. Egyikük megkérdi, hová mennek? Másikuk azt feleli, hogy nem tudja.

Mihrimah és Hürrem kávéznak. Mihrimah: „Szerinted, milyen büntetést fog Mustafára kiszabni a Szultán?” Hürrem: „Kivégzi.” Mihrimah: „Kivégzi???” Hürrem: „Mit gondoltál?” Mihrimah: „Nem, lehetetlen! Szultánunk áthelyezi egy másik tartományba, vagy száműzi! De nem fogja kivégezni! Nem ezt akartam! Persze, nem akarom, hogy Mustafa kerüljön a trónra, de a halálát sem kívánom!” Hürrem: „Nem lehet mindkettő… lehetetlen… Ezt te magad is tudod. Akkor is tudtad, mikor elloptad a pecsétjét. Mindennek meg van az ára…” Mihrimah. „Ennyire biztos vagy, hogy ezt a büntetést kapja? Hogy kivégzik?” Hürrem: „Ez csak egy megérzés… de igen erős megérzés. Csak Allah tudhatja, mi fog történni. Még az is előfordulhat, hogy Mustafa Herceg rájön, mi készül ellene, és fellázad. A szél akkor az ellenkező irányból fog fújni, és Selim, Cihangir de még a Szultán gyászmenete is várható. Allah bocsássa meg!”

Atmaca a janicsárokhoz: „Ha a Szultán elrendeli Mustafa Herceg kivégzését, azt biztosan nem a táborban teszi meg. Tudja, hogy a janicsárok nem hagynák.” Aga: „Nem fogják a sátorban megölni…” Atmaca: „Ilyen még soha nem történt, így nem is gondolunk erre a lehetőségre. De igazság szerint, pont emiatt lehetséges! Éppen ezért nem szabad megengednünk, hogy a Herceg bemenjen abba a sátorba!” Aga: „Mennyivel egyszerűbb lenne, ha a Herceg a lázadás élére állna!” Atmaca: „Ez nem fog megtörténni. Meg van kötve a kezünk.” Aga: „Akkor mit teszünk?” Atmaca: „Mielőtt a Herceg belépne a sátorba, meg kell kezdenünk a támadást. Jelt adok, és akkor elindultok.” Egy másik aga: „Vezetéseddel bemegyünk bemegy a sátorba, és foglyul ejtjük a Szultánt.” Másik aga: „Rüstemet bízzátok rám. Eljött az ideje, hogy az ő feje is porba hulljon.” Harmadik: „Selim Herceggel és katonáival meg én foglalkozom. Egyikőjük sem fogja visszafizetni, sőt! Inkább beállnak majd a lázadásba!” Atmaca: „Én meg megvédem Mustafa Herceget. Yahya egy egész sereggel vár jelemre, hogy segíthessen. Most, akkor vegyünk át minden lépést újra!”

Rüstem Zallal: „A janicsárok nagyon nyugtalanítanak. Ki tudja, mibe keverednek bele? Hogy miről sugdolóznak abban a sátorban?” Zal: „Az biztos, hogy készülnek valamire, Pasám.” Rüstem: „Minden lehetőséget számításba kell vennünk. Ha a széljárás az ő kedvük szerint fordul, ez a tábor pokollá változik számunkra. Ebben az esetben a Szultánnal együtt jutunk pokolra. Megértetted?” Zal: „Ne aggódj, Méltóságos Pasám. Mindent előkészítettünk a te és a Szultán biztonságos elvonulására.”

Beyazit a Szultán teraszán: „Bizonyos dolgok jutottak a fülembe, Sokullu. Újabban, nagyon közel állsz a Szultánhoz. Különben, nem tett volna meg pasának, ha ez nem így lenne.” Sokullu: „Ez a Szultán kegye, Hercegem!” Beyazit: „Van információd, hogy milyen döntést hozott a Hercegről, nem igaz? Tudod…” Sokullu: „Nem, Hercegem… csak annyit tudok, hogy ezzel az egésszel, győzedelmeskedni fogsz. Akárcsak Selim Herceg.” Beyazit: „Ne tegyél egy kalapba Selimmel, Pasa! Nem kérek az ilyen segítségből!” Sokullu: „Semmi kétségem sincs, hogy tiszták a szándékaid. De reálisnak kell lennünk… ebben a játékban… ha az egyik Herceggel történik valami, abból a másik Herceg profitálhat.” Beyazit: „Te elhiszed azokat a hazugságokat, amiket Mustafa bátyámról beszélnek?!” Sokullu. „Nem róla van szó, Hercegem. Ez csak egy csepp, amitől kicsordult a víz. Itt a Hercegek közötti hatalomról van szó. Tény, hogy bátyád a Szultán hatalmának árnyékában él.” Beyazit: „Azt akarod mondani, hogy egy apa versenytársként látja saját fiát?!” Sokullu. „Ő nem csak egy apa. Ő az uralkodó. Milyen szomorú, hogy a Hercegek hajlamosak elfelejteni ezt!”
Mihrimah érkezik, Sokullu távozik. MIhrimah: „A Szultán nagyon jól tette, hogy téged nevezett ki régensnek! Te sokkal inkább méltó vagy erre a pozícióra, mint Selim!” Beyazit: „Látom, boldog vagy! De én most a táborban szeretnék lenni! Minden gondolatom ott van… a testvéremmel.” Mihrimah: „Ne fáraszd magad ilyen dolgokkal! Ne foglalkozz mással, csak a kötelességeiddel!” Beyazit: „Mustafa soha nem lenne képes árulásra.” Mihrimah: „De megtette. És talán még téged is rábeszélt.”

Yahya: „Már elég közel értünk Konyához. Maradhatnánk itt egy kicsit.” Mustafa: „Nincs rá szükség. De vajon miért nem kaptunk hírt Atmacáról?” Nézik a madarakat, majd hozzáteszi: „Ha a rózsakert érzi, hogy közeleg az ősz… ha a repülő madarak tudják, hogy levadásszák őket… Állandóan verseket szavaltál nekem… Mi történt, hogy már nem írsz többet?” Yahya: „Írok… de mostanában nem írok vidámat… szívemet bezártam, ahogy te is mondtad.” Mustafa: „Azt kellene mondanod, hogy elszáradtál mellettem.” Yahya: „Soha, Hercegem! Ha elértem valamit, az azért van, mert melletted lehettem.” Mustafa: „Hogy is kezdődött ez a vers?” Yahya: „Ha a szem tudná, mi az a fájdalom… ha az égbolt érezné a szétválás fájdalmát, ha a Király tudná…” Küldönc érkezik a Szultán parancsával. Yahya: „Mit ír?” Mustafa: „A Szultán megparancsolja, hogy jelenjek meg a sátrában… egyedül.” Yahya: „Ez a parancs, hogy egyedül menj a sátrába, egyértelmű. Eldöntötte, hogy ki fog végeztetni.” Mustafa: „Nem fáradtál bele abba, hogy mindig a hátsó szándékot keresed? Te, Atmaca, mindenki körülöttem kételkedtek a Szultánban. De én a másik lehetőségre gondolok. Ő az apám, Taslicali!” Yahya: „Hercegem! A Szultán mondta, hogy egy Hercegnek minden eshetőségre gondolnia kell! Nem emlékszel?” Mustafa: „Azon a napon, mikor a lehetőségekről tanultam, végeztem azzal, hogy szégyenkezzem magam miatt. Én erre emlékszem. Az apám nem fog megölni, Taslicali. Beszélek vele. Meg fog hallgatni. Mindig is meghallgatott. Végül is ő az apám! A nap végére megtudom, mennyire fontos számára a gyermeke. Ez a szeretet elég erős ahhoz, hogy a rossz dolgokat széttörje.”



3.rész

1553. október 5. Konya

Selim Rüstemhez: „Te is belekeveredtél abba az ügybe, ami a fivérem körül kialakult, nem de, Pasa?” Rüstem: „Sosem merészelném, Hercegem! Miért keverednék bele?” Selim: „Tapasztalatom azt súgja, nehézségekbe ütközött távol tartanod magad a trón körüli vitától. Sosem felejtem el, mikor elküldtél a janicsárok laktanyájába.” Rüstem: „Honnan tudhattam volna, hogy katasztrófába fullad?” Selim: „Te tényleg azt hiszed, hogy bolonddá tehetsz?!” Rüstem: „Higgy, amit kívánsz, Hercegem, azok a napok már a múlté. Nézzük inkább azt, hogy most mi történik! Nem a te életed van most már veszélyben!” Gazanfer a Szultán érkezését jelenti be.

Süleyman kíséretével megérkezik a táborba. Egy hatalmas sátor várja, trónnal a közepén. Miután Süleyman elhelyezkedett, eszébe jut fia kard ceremóniája. Közben Kara észreveszi a fekete szekeret, amit a tábor mögé vezetnek…

Cihangir a sátrába vonul, ahol Selimmel találkozik: „Te meg minek jöttél? Megint beteg leszel!” Cihangir: „Ne legyél tiszteletlen… A Szultán és Mustafa között a kapcsolat nem jó… Ezt neked is tudnod kell… Azért jöttem, hogy megakadályozzam, hogy a Szultán helytelen dolgot tegyen.” Selim: „Mit gondolsz, mit tehetnél? Nincs lehetőség a kettő közé állni!” Cihangir: „Tévedsz… Ha testemmel kell óvnom, megteszem.”

Rüstem a Szultánnak jelenti: „Nagyuram, a janicsárok viselkedése semmit sem változott azóta, hogy írtam neked. Még mindig lázadni akarnak. Egy apró szikra is elég nekik… Nagyuram, pont a legjobb pillanatban érkeztél, így nem merészelnek lépni.” Süleyman: „Milyen jó időről beszélsz?!” Majd változtat hangján: „Van híred Mustafa Hercegről?” Rüstem: „Ma vagy holnap érkezik.” Süleyman: „Azt parancsoltam neki, hogy a sátrát messzi innen állíttassa fel. Nem fog idejönni a katonáival. Ha megérkezik, tájékoztassatok! Tudni akarom, hogy az agák hogy reagálnak… hogy ki mit csinál… tudom kell.”

Közben Mustafát látjuk kíséretével a tábor felé haladni. A Hercegnek eszébe jut az egyik eset, mikor apja megfedte, mert engedély nélkül elment. Süleyman: „Ne csinálj többé ilyet! Bármerre is mész, nekem arról tudnom kell! Most pedig készülődj, menj vissza a palotába! A szárnyaidat meg leveheted, úgysem repülhetsz semerre sem a tudtom nélkül!”

Zal érkezik a Szultánhoz, hogy Mustafa és serege egy távoli vidéken vertek tábort. És most várják a következő utasítást.

Atmaca üdvözli Mustafát. „A Szultán megérkezett már a táborba?” Atmaca: „Igen, meg, Hercegem. Nem sokkal érkezésed előtt. Az emberek azt beszélik, nem fog kilépni sátrából.” Mustafa: „Selim is itt van?” Atmaca: „Igen, és Cihangir is.” Mustafa: „Cihangir? Oh, tényleg? Szólj, ha bármi történik!”Yahya Atmacához: „Mi a helyzet?” Atmaca: „Minden a tervünk szerint alakul. Kapcsolatba léptem néhány janicsárral. Azt mondják, nem lenne szabad a Herceget a Szultán sátrába engedni.” Yahya: „Mi van a vezetőjükkel?” Atmaca: „Azt mondják, ő Rüstem embere… egy farkas bárány bőrbe bújva.” Yahya: „Allah segíts meg minket!”

Cihangir a Szultán sátrába készül: „Jelents be kérlek.” Közben Karát látjuk egy emberrel: „Sikerült megtudnod valamit?” Ember: „Utasításod szerint utána néztem… ahogy leszállt az éj, a birodalmi őrség enni vitt valamit.” Ebben a pillanatban kinyílik a szekér ajtaja, és meglátják, ahogy a hóhérok kiadják üres tányérjaikat…Süleyman elmerült gondolataiba, mikor Cihangir belép sátrába: „Nagyuram…” Süleyman: „Hosszú utat tettünk meg, Cihangir… Menj a sátradba, pihenj le!” Cihangir: „Az elmúlt balszerencsés napok után egyértelműen látom a kétséget a szemedben Mustafa bátyám hűségét illetően, Nagyuram. Nem tudom, hogy történt, de biztos vagyok benne, hogy van rá magyarázat. Adj neki esélyt, kérlek! Adsz a bátyámnak esélyt, ugye? Meghallgatod?” Süleyman: „Maradj ettől távol, Cihangir.” Cihangir: „Ez olyan nehéz? Ő a fiad! Mindegy, milyen hibát követett el, biztos vagyok benne, hogy ártatlan! Azt mondják, meg fogod ölni! Hogy megparancsolod, öljék meg! Én azt mondtam, ez lehetetlen! Azt mondtam, az apám nem tesz ilyet! Azt mondtam, nem öli meg a fiát! Igazam van, Nagyuram? Nem ölöd meg, ugye?” Süleyman mosolyogva: „Hát megölném őt?” Cihangir hálásan megcsókolja kezét.

Kara megparancsolja emberének, hogy ha hall valamit, azonnal informálja. Közben az egyik őr előtt megáll: „Mi folyik itt? Mit keres itt ez a kivégzőosztag?” Őr: „Ezt az utasítást kaptuk.” Kara: „A hóhérokról szóló törvény világos (külön kell őket elhelyezni). De miért ez a rejtegetés?” Őr: „Nem mondhatjuk el neked. Jobb, ha most elmész.”

Mahidevran és Mihrünnissa csak szótlanul ülnek. Mehmet csatlakozik hozzájuk: „Valide Szultána! Apa ugye visszajön?” Mahidevran: „Igen, visszajön… ő ami jövőnk… a büszkeségünk… senki sem tehet vele semmit.” Mihrünnissa: „Talán nem tér vissza. Talán nem ide jön vissza, hanem a fővárosba. Akkor nekünk is oda kell mennünk, hogy vele lehessünk.”

Mustafa táborába egy nyilat lőnek. Mindenki megriad, Yahya a Herceg biztonsága érdekében több katonát Mustafa köré rendel, többeket pedig az erdőbe, ahonnan kilőtték a nyilat. Mustafa észreveszi, hogy ez egy üzenet. Kara küldte… „Hercegem, ne gyere ide! Ne menj be a Szultán sátrába! Ott fogja elvenni életed!” Atmaca: „Látod, Hercegem! Mindenki ugyanazt mondja! Ne menj!” Mustafa: „Honnan tudhatnánk, hogy ez olyan embertől jött, aki kedvel engem, és jót akar nekem? Mi van, ha ez Rüstem játéka? Vagy egy csapda? Ha az a szándékuk, hogy megakadályozzanak, hogy belépjek a sátorba és ezzel árulásra kényszerítsenek?” Yahya: „És ha ez nem csapda? Ha tényleg egy barát küldte?” Mustafa: „Most menjetek ki. Hagyjatok magamra.” Mustafa újraolvassa az üzenetet. Eszébe jut, hogy mit mondott neki Süleman a közelmúltban: „Ez az utolsó, Mustafa. Még egy hiba, és gondolkodás nélkül parancsot adok!” 

Atmaca a tűznél melegíti magát, mikor Mustafa hozzá lép: „Ha az, amiről te meg mások is beszélnek igaz, akkor ez az utolsó éjszakám.” Atmaca: „Allah bocsássa meg, Hercegem, de még rengeteg napot fogsz élni feleségeddel, gyermekeiddel és barátaiddal… de az, hogy ez az utolsó éjszaka, az igaz… holnaptól semmi sem lesz ugyanaz, mint ez idáig.” Mustafa: „Atmaca, ha valami történik velem… évek óta velem tartasz, teljességgel megbízom benned, jelenléted erőt ad nekem… nem könnyű, nem könnyű… főleg, amióta olyan Herceg vagyok, akit kidobtak a Szultán mennyországából. Nem tudhatjuk, milyen sorsot szánt nekünk az ég, de ha elhagyom ezt a világot… egy út maradt… elmész Beyazithoz, és hűséges leszel hozzá. És vele maradsz addig, míg át nem veszi a trónt. Ígérd meg… Atmaca?” Atmaca bólint, majd átölelik egymást.

Sermiz Aga (Rüstem embere) az egyik janicsárral: „Hallottam valamit… Azt beszélik, lázadásra készültök a Szultán ellen.” Hikmet Aga (Atmaca embere): „Soha, Agám! Ki merészelne ilyet tenni? Hazugság.” Sermiz: „Ne tagadd, felesleges. Tudom, kivel találkoztál, hol és mikor. Ha nem akarod, hogy Rüstem Pasa és a Szultán tudomást szerezzenek róla, beszélj!” Hikmet: „Eljött a vég mindkettejük számára… Ezt az egészet holnap hajtjuk végre. Mint janicsár aga, neked is a mi oldalunkon, azaz Mustafa Herceg mellett kell állnod! Csatlakozz hozzánk! Tarts velünk… máskülönben veled is végeznünk kell.”

Cihangir Mustafához siet. Közben Mustafa egy kis hajót vesz észre sátrában. Ibrahim jut róla eszébe. „Amikor eljön az idő, te veszed át a trónt, Mustafa. Máskülönben a trón és a szultánság Hürrem Szultána kezébe kerül. Készen állsz erre?” Yahya zavarja meg gondolataiban, mert bejelenti, hogy Cihangir érkezett hozzá. Mustafa: „Drága testvérem! Annyira megörültem, mikor megtudtam, hogy te is eljöttél a háborúba!” Cihangir: „Igazából, nem is akartam jönni, de dolgok veled kapcsolatban nagyon megrémisztettek. Attól féltem, a Szultán meg fog büntetni, és rossz döntést fog hozni. De tévedtem… Átkozom azt az ördögöt, aki belesuttogott a fülembe! Szultánunk nem akarja elhinni azokat a vádakat. Csak az a szándéka, hogy meghallgasson téged! Soha nem fog megölni téged!” Mustafa halványan elmosolyodik: „De ezt csak te gondolod így, vagy tőle?” Cihangir. „Most beszéltem vele! Esküszöm! Saját maga mondta! Azt mondta, hát megölném őt? Szóval, pihenj jól, testvérem! A köztetek levő szeretet és tisztelet ismét legyőzi ezt a játékot!” Mustafa: „Enyhítetted szívemet, testvérem… Sosem hittem el a szóbeszédet, de még így is nagyon aggódtam! De most legalább minden rendben!”

Selimet kéreti a Szultán: „Hívattál, Nagyuram?” Süleyman: „Azt akarom, hogy holnap vidd el Cihangirt vadászni. Várj üzenetemre, hogy mikor térhettek vissza.” Selim: „Te nem jössz, Nagyuram? Vagy bátyánk, Mustafa?” Süleyman: „Most elmehetsz.” Selim: „Ahogy parancsolod, Nagyuram.”

Cihangir: „Trükkösen jöttem ide, testvérem… nem szabad megtudniuk, hogy távol vagyok. Holnap látjuk egymást. Remélhetőleg, együtt folytatjuk háborúnkat.” Átölelik egymást. Mustafa: „Atmaca! Kísért az erdőig testvéremet! Cihangir! Ez a tied.” Átadja egyik gyűrűjét. „Ez az egyik szép emlékem.” Cihangir: „Most ezt miért? Vagy mégsem hitted el, amit mondtam?” Mustafa: „Ezen a világon nagyon kevés ember van, akiben megbízom. Te az élükön állsz. Amikor néhányan elfordulnak tőlem, elveszítem a reményt, és mély sötétségbe esem, akkor hirtelen előjössz ártatlanságoddal, tisztaságoddal, és arra emlékeztetsz, hogy van még valakim ezen a világon… Most menj. Vigyázz magadra.”Miután Cihangir távozott Yahya: „Hercegem! Soha nem kételkedtem a Herceg szándékaiban. De kérlek, légy óvatos!” Mustafa: „Még akkor is, ha kivégzésem lehetősége olyan világos, mint a nap, és ha életem olyan rövid volt, mint a gyertya lángja, akkor is elmegyek.”Yahya kimegy Atmacához: „Lehet, hogy Hercegünk azt mondja, hogy teljesen megbízik a Szultánban, de én nem hiszem.” Yahya: „Én sem. A nyílvessző elhagyta az íjat. Nincs visszaút.”


4.rész

1553. október 6. Konya

A fekete szekér ajtaja kinyílik, a hóhérok hang nélkül leszállnak róla. Zal mutatja nekik az utat a Szultán sátrába. Egyikük kezében kötél…

Mustafa asztalánál ül. A talizmán leesik a földre. Levelet ír: „Nagyuram! Nagyon remélem, hogy ezt a levelet nem a mellkasomon fogod elolvasni, habár ezt pont azért írom, mert nem nagyon látom esélyét, hogy kivételes jövőmet elérjem. Pedig ez lenne egyetlen kívánságom. Ha ez nem válik valóra, akkor ez a levél eljut hozzád… és ez azt jelenti, megöltél engem.”

Mahidevran Mihrünnissával beszélget: „Már olyan rég elment! Ma vagy holnap a Szultán elé fog járulni. Oh, Allah! Segíts meg minket!” Mihrünnissa: „Bárcsak tehetnénk valamit! Itt ülni és várakozni a halálnál is rosszabb!” Mahidevran: „Imádkozz, Mihrünnissa. Imáink meghallgatásra találnak.” Mihrünnissa: „Remélhetőleg, jó híreket kapunk. Majd Atmaca meghozza a hírt, hogy a Hercegünk átvette a trónt. Az összes bánatunk tovaszáll. Örömmel és boldogsággal hagyjuk itt a palotát, és meg sem állunk a fővárosig. A palota virágainak illatát élvezhetjük majd. Miután beengedtek a Szultán szobájába, várhatjuk új királyunkat, új szultánunkat!” Mahidevran: „Reméljük.” Mahidevrannak eszébe jut, mikor először lépett be a palota kapuin kicsi Mustafával az oldalán: „Anya! Ez a palota nagyon nagy! Ez az enyém?” Mahidevran: „Igen, fiam, ez a te palotád. A mi palotánk.” Mustafa: „El fogok itt tévedni. Hogy talállak meg?” Mahidevran: „Veled leszek. Ne félj.”

Mustafát látjuk, amint levelét kabátja alá rejti. Fehér-arany díszítésű ruhát vesz magára. Felveszi kardját, megigazítja turbánját, majd kilép sátrából.

Cihangir a sátrában olvas. Selim érkezik hozzá. Cihangir: „Mi történt, Selim? Miért jöttél?” Selim: „Érted jöttem, Cihangir. Vadászni megyünk.” Cihangir: „Miért?” Selim: „A Szultán parancsára. Később ő is csatlakozik. Gyere.”

Atmaca: „Nagyon kevés idő maradt, Taslicali. Adjuk meg a jelet, kezdődjön meg az akció! Amikor az agák körbe veszik Rüstem Pasa és Süleyman Szultán sátrát, akkor megindíthatjuk a támadást.” Yahya: „Allah segítsen minket, Atmaca!” Mustafa odamegy hozzájuk: „Te állsz a seregem élére, rendben?” Yahya: „Igen, én itt leszek, Hercegem.” Mustafa: „Rád bízom, hogy fenntartsd a rendet. Barátságod egy egész világot jelent számomra, Taslicali.” Yahya: „Hercegem…” Atmaca követi Mustafát, ahogy lóra száll és elindul.

Rüstem a sátrában tartózkodik, mikor Zal belép hozzá: „Megtettük az előkészületeket, a Szultánnal együtt hagyjuk el a tábort.” Rüstem: „Semiz Aga azt mondta, gondoskodik a janicsárokról. De nem tudhatjuk, hogy betartja-e szavát. Ez egy nagy teszt lesz számára.”

Mustafa Atmacával és két katonával lovagol a tábor felé. 

Közben két janicsár beszélget. „A Herceg hamarosan megérkezik.” „Hova tűnt Hikmet Aga?” Odalép hozzájuk egy harmadik, hogy Hikmet Aga várja őket a sátrában. Kérdik, hogy mi történt? De a harmadik nem tudja, csak azt, hogy fontos.

Janicsárok mennek ki Mustafa elé. Vezetőjük Hussain Cavush bemutatkozik a Hercegnek. Mustafa: „Mit akarsz? És miért állítottál meg?” Hussain: „Mint minden hűséges, szerető szolgád, aki életét adná érted, azt kívánjuk, állj meg! Allah kedvéért! A Próféta kedvéért! Kérünk szépen, állj meg! Ne menj tovább!” Meghajolnak előtte. Mustafa könnyeivel küszködik: „Nektek, akik bátran mellettem álltok, akik szerettek és hűségesek vagytok hozzám, akik fejüket áldoznák fel értem, a béke üzenetét küldöm nektek! Ne feledjétek! Ti nem azért vagytok itt, hogy megállítsatok, hanem hogy elkísérjetek!” Hussain felkel és elkezd könyörögni: „Ne! Az út végén a sötétség van! Ki fognak végezni!” Mustafa: „Hussain Cavush! Megparancsolom neked, menj az utamból!” Így kénytelen engedelmeskedni. Emberei utat nyitna a Herceg előtt.

Közben a két janicsár megérkezett Hikmeth sátrához: „Mi történt? A Herceg mindjárt megérkezik a táborba! Miért vagy még mindig itt?” Hikmeth: „Agák, bocsássatok meg!” Ebben a pillanatban végeznek velük. Zal: „Jót tettél, Hikmeth Aga. Bizonyára meg fognak jutalmazni hűségedért.”

Közben Selim Cihangirral az erdőben sétál. Cihangir kétségek között őrlődik: „Visszamegyek a táborba.” Selim: „Cihangir, mi a szándékod? Megtagadod a Szultán parancsát és magadra haragítod? Ezt, igaz? Ne aggódj… Hisz nem te mondtad, hogy beszéltél a Szultánnal, hogy nem fogja bántani Mustafát?” Cihangir bólint.

Mustafa eléri a tábort. Az összes katona sorfalat áll neki, közben a nevét kiálltja. Rüstem a sátrában hallgatja. Pontosan tudja, hogy most jött el a pillanat, amikor mindennek vége lehet… vagy így, vagy úgy. Süleyman a sátrában várja fiát. Ő is hallja a katonák hangját. Yahya katonáival a jelre vár, amikor megindíthatja a támadást. Mustafa leszáll a lóról, int Atmacának, aki a háttérbe vonul. Mustafa megindul a sátor felé. Atmaca körbenéz, de egyik agát sem látja. Aztán meglátja Hikmethet, aki csóválja a fejét jelezve, hogy baj van. Ekkor gyorsan lovára pattan, és elvágtat. Közben Taslicali sürgeti Atmacát. Azonban egy íjász eltalálja Atmacát a hátán. Meghal. Nem tudja értesíteni a felmentő sereget.

Selim és Cihangir mindketten aggódnak. Cihangir: „Ugye nincs semmi, amit el akarsz titkolni előlem?” Cihangir a vonuló madarakat figyeli. „Hazudtál nekem, igaz?! Bátyánk és apánk nem jön, nem igaz?!” Selim: „Miért hazudtam volna neked? Ez a Szultán parancsa!” Cihangir: „Ide hoztál, mert az apánk kivégzi Mustafát!!!” Cihangir menekülni próbál, de Selim lefogja. Cihangir üvölt: „Bátyám!!! Engedj!!!! Engedj, kérlek!!!” Selim és Cihangir együtt sírnak…

Hürrem a kandalló előtt ül. Érzi, mi történik. Mahidevran a kicsi Mehmettel van, mikor egy döglött madárkára lelnek. Mehmet: „A madár meg fog halni?” Mahidevran átöleli a gyermeket, rossz érzése támadt.

Mustafa eléri Zalt, aki a sátor előtt áll, és közli vele, hogy le kell tennie fegyvereit. Mustafa engedelmeskedik. Visszajátszást látunk, mikor Mahidevran és Mustafa a fővárosba utazott. Életükben először. Mustafa: „Messzi van még a Topkapi Palota, anya?” Mahidevran: „Már csak egy kicsit kell kibírnod.” Mustafa: „Már annyira hiányzik apa és Ibrahim! Ibrahim is ott vár ránk?” Mahidevran: „Ő is vár ránk, ahogy az apád, a nagymamád, Ayse Hafsa Szultána, meg a nagynénéd, Hatice Szultána, mindenki.”

Mustafa belép a Szultán sátrába. Végig halad a bejárati részen, majd egy hatalmas függönyt lát meg. Ott találja apját. Közben a sátort körbeveszik a birodalmi katonák. Több sorba állnak, nehogy a janicsárok meg tudják közelíteni a Szultánt. Mustafa közelebb lép az apjához. Meghajol: „Nagyuram!” Süleyman megfordul: „Elárultál, Mustafa! Elárultál engem!” Odamegy a trónjához, miközben Mustafa egy szót sem szól, csak a Szultán, de ő is a függöny mögül. A hóhérok megérkeztek. Mustafa nem akarja elhinni, mit lát. Csak egyet tud mondani: „Nagyuram.” A hóhérok megkapják a parancsot, a Szultán bólint feléjük. Elkezdődik a harc a hóhérok és a Herceg között. Közben Mustafa azt mondogatja, hogy nem árultak el! Süleyman fülel, mintha érdekelné, mit mond fia, végül int a gyilkosoknak, hogy végezzenek vele. Mustafa mindegyikkel egyesével harcol, de a Szultán már ordít, hogy végezzenek vele!!! Mustafa: „Apa!” Mustafának már szinte sikerül legyőznie támadóit és kimenekülni a sátorból, mikor Zal hátulról megragadja és egy kötél segítségével megfolytja. Süleyman az élettelen testhez megy. Megparancsolja mindenkinek, hogy hagyják magára. Karjaiba veszi fiát. Megfordítja, hogy lássa arcát. Kicsi gyermeknek látja Mustafát. Most engedi, hogy fájdalmai kitörjenek belőle…